2014. június 30., hétfő

7. fejezet

Hi, Babes! 
Megint csúsztam pár napot, a fejezet megint rövid lett, és megint csak nem történik benne semmi, azonban ezentúl tényleg próbálkozom időben érkezni a következőkben!
Jó olvasást! x

Amikor hazaérek, anyut a konyhában találom, miközben teszi a dolgát. Tökéletesnek érzem az alkalmat, hogy kikérdezzem a rejtélyes pasiról, aki fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Ötletem sincs, hogy vajon ki ő, hiszen nem jellemző, hogy random középkorú fickók beállítanak éjfél felé közeledve.
- Múltkor itt járt egy pasas. Téged keresett - anyu hátrafordul, miközben hosszú, göndör barna haja lebeg körülötte. A tányér - amit éppen mosogat - megáll a kezében, és érdeklődve néz felém.
- Nem mondta, hogy mit akart?
- Nem. Kérdeztem, hogy üzen-e valamit, de csak annyit kért, adjam át neked, hogy Ian Wilson kereste - vállat rántok, mintha teljesen hidegen hagyna a téma, miközben majd megvet a kíváncsiság, hogy mégis mit akart az Ian nevű férfi anyámtól.
- Csak ennyit mondott? - hangja kétségbeesett, amitől csak még kíváncsibbá válok.
Bólintok, miközben ő megkönnyebbültem felsóhajt. Nem értem a reakcióját. Amikor meghallotta a férfi nevét szinte már ijedtnek látszott. Vajon bajba keveredett? Tartozik valakinek? De miért tartozna bárkinek is, amikor általában inkább neki tartoznak az emberek. Így a tartozás gondolatát el is vetem egyből, azonban nyugtalanít az ijedt tekintete.
- Ki volt az?
- Nem fontos. Menj a szobádba, és ne foglalkozz vele! - hangja ellenmondást nem tűrő, de nem érdekel. Soha nem beszélt így velem, ezért tökéletesen biztos vagyok benne, hogy valami nagy dolgot hallgat el előlem.
- Nem, nem fogok a szobámba menni. Nem vagyok két éves, akit a szobájába zavarhatsz, ha nem akarsz valamiről beszélni. A lányod vagyok, az istenért is! Kijár nekem annyi, hogy őszinte legyél velem!
- Layla Becker, fél perced van, hogy magadra csukd a szobád ajtaját! - ideges, nagyon is, de ettől függetlenül nem hátrálok.
- Nem megyek sehova, amíg el nem mondod, hogy ki a fene volt az!
Nem szól vissza, csak belevágja a mosogatóba az edényt, amely nagy robajjal törik apró darabjaira. Sóhajtva állok neki kiszedegetni az összetört mélytányér darabjait, és konstatálom, hogy ez minden bizonnyal kényes téma. Azonban ki fogom deríteni, hogy ki az az Ian Wilson. Ha nem lenne fontos, vagy komoly dolog, akkor nem kapta volna fel a vizet.
A tányér darabkái helyeként belevájódnak az ujjaimba, így nem is csoda, hogy a mosogató tele van kis vércseppekkel. Mérgesen hagyom ott a többi darabkát, míg leöblítem a kezemet, és körbetekerem egy ronggyal, remélve, hogy valamennyire elállítja a vérzésemet. Szerencsétlenkedésem közben a hátsózsebemben lévő telefonom csörögni kezd, és egyre hangosabban szól az egyik Of Mice & Men szám, amelynek bármikor máskor örülnék, most azonban idegesít. A képernyőn Ana neve, valamint képe jelenik meg, én pedig lelkiismeretfurdalás nélkül kinyomom. Most nem alkalmas az időpont, hogy megvitassam, vajon, hogy néz ki Blaze féltestvére. Márpedig, ahogy Ana-t ismerem, biztos vagyok benne, hogy ez lenne a téma. Ehelyett fontosabb dolognak tartottam, hogy megbékítsem anyámat, és kiderítsem az rejtélyes idegen kilétét.
Emiatt fél órával később pár palacsintával, néhány gyümölccsel, és egy pohár kávéval a tálcán egyensúlyozok fel a lépcsőn, majd anyu szobájához érve bekopogok az ajtón. Amikor ajtót nyit, már nem látom idegesnek, csak kétségbeesettnek, ami igazán szíven üt. Soha életemben nem láttam még, hogy ennyire kétségbe esett volna valami vagy valaki miatt. Ám, amikor meglátja a telepakolt tálcát a kezemben, kicsi, de annál őszintébb mosoly kerül az arcára.
- Ezt nekem csináltad?
- Hát... félig. Gondoltam a palacsintát megoszthatnád velem - rámosolygok a tipikus békülős mosolyommal, ami az esetek többségében beválik, ha összeveszünk.
Mosolyogva beinvitál, és, amíg én letelepszek az ágyra, addig ő bekapcsolja a tévét. Mielőtt leülne, még párszor egyik lábáról a másikra lépeget, aztán mély levegőt véve mellém ül.
- Elmondod, hogy ki Ő? - hangom halk, nem akarok újabb veszekedést.
- Még nem. Ígérem elmondom majd, de most még nem.
- Én nem vagyok kész arra, hogy halljam, vagy te nem vagy kész arra, hogy elmondd?
- Erős lány vagy te, el tudnád viselni az információt. Csak én nem vagyok elég erős, hogy megosszam veled. Ian egy ember a múltamból. Egy ember, akivel évek óta nem beszéltem, és most mégis felbukkant, ráadásul fogalmam sincs, hogy mit akarhat pont most.
Átölelem, megpróbálva egyetlen ölelésbe sűríteni mindent, amit most érzek. Szeretném, ha tudná, hogy támogatom, hogy akárki is ez, vagy akármi is lesz, én mindig mellette leszek, hiszen a lánya vagyok. És szeretném, ha tudná, hogy szeretem őt, még akkor is, ha sokszor nem érzi. És legfőképpen szeretném, ha tudná, hogy bízhat bennem, bármiről is van szó.
Mosolyából ítélve teljesen tisztában van vele, aminek szívből örülök. Soha nem voltam a szavak mestere, nem tudtam kimondani, hogy mit érzek, így legtöbbször éreztetni próbáltam az emberekkel, ami szintén nem sikerült sokszor.

Másfél órával később már a szobámban ülök, laptopommal az ölemben, és a telefonomat a vállamhoz szorítva fecsegek Ana-val, aki azóta legalább háromszor keresett, mire végül visszaírtam neki, hogy hívom, ha alkalmas. Ígéretemhez híven, amint a szobámba értem, már tárcsáztam is a számát. Nem is kellett sokáig várnom, hiszen alig a második csöngésre felvette, és azóta lázasan csacsog nekem arról, hogyan képzeli el Blaze bátyját.
- Remélem szőke, és úúú... ha kék szeme lenne az még jobb lenne. Aztán remélem nincs borostája, az elrontaná az összhatást, ha barátnője van, akkor csak még rosszabb. Neked mi a véleményed, hogy képzelted el? - kérdése nem ér váratlanul, azonban még csak ott tartok, hogy próbálom elképzelni az általa leírt „álom” srácot. - Hahó, Layla, itt vagy?
- Persze, persze. Milyennek képzeltem? Nos, reményeim szerint fekete vagy sötét barna hajú, barna szemű, és persze borostás. Szóval imádkozom, hogy szöges ellentéte legyen annak, amit te leírtál - a vonal túlsó végén Ana morogva fejezi ki a nem tetszését, míg én csak nevetek. - Egyébként egyszerűbb lenne, ha megkérdeznéd Blaze-t, ő biztosan tudja.
Ahogy végig mondom, hallom, amint a vonal végén barátnőm fejbe vágja magát, majd egyből elköszön, hogy hívja Blaze-t.
Lefekvés előtt a telefonom megint csörögni kezd, és megint csak Ana keres, gondolom, hogy elmondja, mit derített ki a srácról. Csalódottan jegyzi meg, hogy „ezt a kört én nyertem”, majd elmondja, hogy mit derített ki a névtelen srácról, akinek, amúgy a nevét is megtudta. Ezért lefekvés előtt olyan információkhoz jutottam, hogy Travis - mivel így hívják Blaze féltesóját - barna hajú, barna szemű, és borostás. Ezután beleegyezett, hogy az enyém lehet. Nem mintha kértem volna, de azért megköszöntem a nagylelkűségét. Azért, mert a srác tökéletesen az én ideálom, még nem azt jelenti, hogy az első adandó alkalommal rá fogok mászni. Hiszen 25 éves, míg én a tizennyolcat se töltöttem még be.  


3 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik a stílusod.Az írásaid különlegesek és eltérnek egy egyszerű megszokott blogtól ami jó.Nagyon szép és letisztult.Nem látom jelét erölködésnek így abszolút egy laza történetet kapunk ami még is különleges.Olvasható...sőt mi több könyvbe illő.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, Hanni!
      Köszönöm szépen a dicsérő sorokat, hihetetlenül jól esik minden egyes szó! xx

      Törlés
  2. Szia! Vár rád egy díj a blogomon.:)

    VálaszTörlés