4. fejezet

Szörnyen röstellem, hogy ennyi csúszás után érkezem, de egészen máig mindig volt valami, ami miatt nem tudtam írni.

Hála istennek, ma letudtam az utolsó kisérettségit, a matekot, ami bár pocsékul sikerült, de leglaább túl vagyok rajta.

Holnap kompetencia mérés, de az már nem számít, szóval megpróbálok mostantól rendszeresen - és nem kéthetes csúszásokkal - részeket hozni.

Végigforgolódott estémhez viszonyítva, a reggel gyorsan jön, gyorsabban és talán még kellemetlenebbül is, mint azt várom.

Éjszakai ficánkolódásomnak hála hatalmas puffanással érkezek a földre, ezzel félbeszakítva tökéletesnek egyáltalán nem mondható alvásomat. Az ébresztőm még nem csörgött, viszont a nap már fent van, ami annyit tesz, hogy felesleges vissza aludnom, hiszen szerencsétlenségemre tekintettel lévén, biztosan akkor szólalna meg az ébresztő, amikor édes álomba merülnék.

Ezért inkább fáradtan, fájó végtagokkal vánszorgok át a pár méterrel arrébb helyet foglaló fürdőszobámba. Miután elvégezem a reggeli rutin feladataimat – melyek most a szokásosnál is több időt vesznek igénybe -, lecsoszogok a konyhába, már teljes harci díszben.

- Nocsak, nocsak. Mi szél hozott, Csipkerózsika? - anyu vigyorogva feltett kérdésére csak morgok, mire védekezően felemeli a kezét. - Nyugalom, pénteken vége - biztató mosolya se segít, legszívesebben visszafeküdnék az ágyba, és estig fel sem kelnék.

Két óra múlva már az első órán ülök, aminek semmi értelme, hiszen nem csinálunk semmit, csak az osztályban ülünk, vagy éppenséggel néha kint az iskola udvaron. Soha nem láttam értelmét az utolsó heteknek.

Minek bejönni - számomra - hajnalban, amikor az égvilágon nem teszünk semmit, azon kívül, hogy szarrá unjuk magunkat, és legszívesebben 5 perc után hazafutnánk?

- Látom, jól indult a reggeled - Ben idegesítő mosolyt villant, láthatólag szórakoztatja kicsit sem éber állapotom.
- Pofa be, Ben! Inkább boldogítsd Anat, vagy akárkit, csak hagyj békén.
- Hűha, igazán harapós valaki - vigyora körbefutja az arcát, és kedvem lenne felpofozni. Utálom, ha akkor kötözködik velem, amikor fáradt és nyűgös vagyok.

Nem szólok semmit, csak lehajtom a fejem a padra, remélve, hogy el tudok aludni. Ám tervem egyből kudarcba fullad, amikor a telefonom szüntelenül rezegni kezd a padon. Először nem veszem fel, bárki is az, biztosan ráér, de mivel sokadszorra is kitartóan csörget, kezdem megunni.

- Layla, vedd már fel! - szól rám Blaze hátrafordulva hozzám, és félszemmel látom, ahogy a telefonképernyőjére pillant.

Jobbnak látom, ha kiveszem a kezéből, mert kezd lefehéredni, ezzel kíváncsivá téve, hogy ki a korai zaklatóm.

Bágyadtan mosolygok, amikor Ashton nevét vélem felfedezni a képernyőn.

- Szia. Remélem nem ébresztettelek fel - szabadkozik, meg sem várva köszönésemet.
- Ne aggódj, már egy jó ideje az iskolában ülök. Mi újság?
- Igazából csak azért hívtalak, hogy mikor mehetek érted, na és persze, hogy hova?
- Délben elengednek minket, szóval délre jöhetsz. A címet leírom üzenetben.
- Délre ott vagyok. Kitartást.

Észre sem veszem, hogy barátaim engem bámulnak, miközben úgy vigyorgok, mintha minimum őrült lennék. Kitérek pillantásai elől, és padra hajtott fejjel vészelem végig az egész napot, várva, hogy dél legyen és kiszabadulhassak.

Amikor kilépek a suli ajtaján Ashton már az autójának dőlve vár, nem kis feltűnést keltve a lányok körében. Ahogy pár órája, Blaze most is elfehéredik, de ezúttal csatlakozik hozzá Ana is. Ezt csak tetézi az, amikor Ash mosolyogva felém int, mire én visszamosolygok.

Két barátnőm folyamatosan köztem és a fiú között kapkodja a tekintetét, ami miatt fel kell kuncognom.

- Mi... ez... hogy? Az ott Ashton Irwin? - nagyjából egyszerre fakadnak ki, jobbnak látom, ha nagyon huzamos időn belül eltűnök a színről.

Értetlen arcukra egy-egy puszit nyomok és sietősen Ashton felé lépkedek, aki mosolyogva nézte végig az egész jelentet. Szája még inkább felfelé görbül, amikor megérkezek elé.

Két puszival köszönt, ahogy az este is, én meg szokás szerint csak állok és vigyorgok.

- Hogy telt a napod? - az érdeklődés kihallatszik a hangjából.
- Szörnyen unalmas, alig vártam, hogy vége legyen.
- Ennyire vártad, hogy találkozhass velem? - szemöldökét felhúzza és ajkain játékos mosoly villan, amire nem tudok mást csinálni, csak szemet forgatni.
- Nem, ennyire vártam, hogy kiszabadulhassak a luxus börtönből.

Ajkait lebiggyeszti, megbántódottságot színlelve, amit szó nélkül hagyok.

- Mihez lenne kedved?
- Alváshoz? - kijelentésem kérdésnek hangzik.
- Lemehetünk esetleg a partra - figyelmen kívül hagyja megjegyzésemet, ami miatt késztetést érzek, hogy fejbe vágjam, de végül mégsem teszem.

Vállat rántok, ezzel jelezve, hogy a döntés az övé. Mosolyogva bólint, és kihajt az iskola parkolójából.

A rádiót bekapcsolva kezdi dúdolni az éppen játszódó számot, melyet már hallottam, ám fogalmam sincs, hogy mi az. Elég erős pop beütése van, szóval nem kifejezetten az én stílusom. Meghallgatom, de inkább preferálom a többi más zenei irányzatot.

A zenének vége szakad, és helyette egy másik váltja fel a helyét, melyet ezúttal ismerek, sőt még szeretek is. Pont ezért kezdem el halkan énekelni, megfeledkezve arról, hogy ki ül mellettem, egészen addig, amíg meg nem hallom aranyos kuncogását, mitől pipacspiros lesz az arcom.

- Sleeping with sirens? Kellemeset csalódtam - visszamosolygok rá, majd az út további részét csendben tesszük meg. - Megjöttünk.

Mielőtt feleszmélnék Ashton már a kocsi túloldalán van és kinyitja nekem az ajtót, mire én csak égnek emelem a tekintetemet, de azért megköszönöm neki.

Hatalmas kezeivel átfogja a csuklómat, miközben az egyik stand felé ráncigál, ahol egy nálam pár évvel idősebb lány fagylaltot árul.

Ashton látványára letörli unott arckifejezését, és a legszebb nézését használva mosolyog a még mindig a csuklómat szorongató fiúra, aki ügyet sem vesz a lányról, helyette felém fordulva megkérdezi, hogy mit kérek.

- Azt hiszem, hogy két citromot - meg sem nézem a fagyikat, minél sietősebben szeretnék elmenni innét, mert a kiszolgáló lány villámokat szóró tekintettel bámul. Gyenge sejtésem, hogy ha a szemeivel ölni tudna, most holtan rogynék össze. De hála istennek nem rendelkezik ilyen képességekkel.
- Ugyan az lesz - Ashton kedvesen beszél hozzá, mire egyből elfelejtkezik rólam, és készségesen kiszolgálja.

Véleményem szerint ennél jobban már be sem tudna hajolni, hogy előrenyúljon a fagyinkért, hiszen miközben gondosan kanalazza a gombócokat, rálátást kapunk egész dekoltázsára.

Miközben én türelmetlenül sóhajtok, Ash szánakozó mosollyal néz a lányra, aki ebből mit sem lát.

Alig pár percen belül már a kifizetett fagylalttal sétálunk a parton, ahol egyre kezd nőni a tömeg, ami nem is csoda, hiszen a tanításnak vége, és a munkaidő is lassacskán lejár.

- Nem szeretem az olyan lányokat, akik azt hiszik, hogy ha kiteszik a mellüket, akkor egyből nyerőek. Ez semmit nem ér, ha belül üresek.
- Gyerekes. Soha nem akarom csak azért elnyerni valakinek a tetszését, mert kint van mindenem. Jó elismerem, talán két éve még úgy gondoltam, hogy ez lehet csak a megoldás, de rájöttem, hogy semmi értelme - hadarva beszélek, Ashton meg csak mosolyog. - És túl sokat beszélek. Állíts le, ha untatlak, néha megesik.
- Egyáltalán nem unalmas téged hallgatni - mosolyától és gödröcskéitől pír szökik az arcomra, mire ajkai feljebb görbülnek, már ha ez lehetséges az adott pillanatban.

A part feléhez érve inkább visszafordulunk, és nagyon is jól tesszük, ugyanis még így is elkap minket az eső. Ami bár csak pár percig fog tartani, mégis rendesen rákezdett, így alig két perc alatt teljesen elázva bújunk be az egyik sikátorba nyíló bolt kitüremkedő teteje alá.

Ashton szinte a falhoz nyom, hogy ő is beférjen a kicsin kis takarás alá, és meg kell mondjam, egyáltalán nincs ellenemre ez a helyzet.

3. fejezet

Halihó!

Ígéretemhez híven itt is van a rész, és nem is csúsztam olyan sokat. 

A következő résszel kapcsolatban, csak annyit szeretnék mondani, hogy a héten már biztosan nem lesz több, mert 30 megtanulandó magyar tételem van hétfőig, így teljesen el vagyok havazva. Ráadásul jövő szerdán lesz vége az utolsó kisérettségimnek, aztán Pécsen leszek péntektől, osztálykiránduláson, így a jövőhéten is nagyon kérdéses a rész érkezése.

A részről... nem lett eseménydús, egyáltalán nem, amolyan átkötő rész, de a következőkben igyekszem izgalmas, de legalább izgalmasabb részeket hozni.

Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást! xx

Ashton és én a ház előtt beszélgetünk, amikor anyu felhajt a kocsibejáróra, majd pár másodperccel utána ki is pattan a kocsiból. Vigyorogva int nekünk, mielőtt a belép a garázsba, hogy azon keresztül közelítse meg a házat. Szem forgatva nézek utána, mire Ash felkuncog előttem.

- Azt hiszem, ideje mennem.
- Holnap látlak? - ajkának sarka felfelé görbül, miközben tekintete rajtam időzik, válaszomat várva.
- Nem lehet, programom van - utasítom vissza elhúzott szájjal.
- Ez amolyan lekoptatásféle? - kínosan nevet, mire rajtam a sor, hogy ajkaim felíveljenek.
- Nem, ez amolyan „tényleg programom van, de amúgy meg szívesen látnálak”-féle.
- Megnyugodtam. Mi van a hétfővel?
- Iskola. De utána szabad vagyok.
- Szuper. Csak mondd, hogy mikor végzel, és felveszlek a suli előtt - vigyora szinte körbefutja az arcát, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el.

Valamit matat a zsebében, majd előhúzza a telefonját, amit felém nyújt, azzal a szándékkal, hogy írjam bele a számomat. Leutánozom mozdulatát, csak a saját telefonomat nyújtom felé. Pár pillanat múlva szinte egyszerre nyújtjuk a másik felé a telefonját.

Ashton két puszit nyom az arcomra elköszönésképpen, mire a pont, ahol bőröm találkozott puha ajkaival égni kezd. Esetlenül intek, miközben behátrálok a házba. Ash vigyorogva nézi végig, én pedig a lehető leggyorsabban becsukom magam után a bejárati ajtót. Bár, amint meglátom anya mindentudó vigyorát inkább nyitnám is ki újra, hogy megint a ház előtt tudhassam magam.

- Mintha azt említetted volna, hogy nincs semmilyen fiú - hangja számon kérő, de idegesítő vigyora egy pillanatra sem szakad le az arcáról.
- Nem is volt, és nincs is. Ashton csak egy... csak egy srác - magyarázatomban még én is találok némi kivetnivalót.
- Ezért kísért haza, és ezért köszönt el így?
- Te most komolyan leskelődtél? Jézusom! Azt hittem, hogy erről úgy 15 éves koromban már leszoktál - égnek emelt tekintettel beszélek, és eszembe jut, hogy a legelső barátomnál fordult elő utoljára, hogy anyát leskelődésen kaptam.
- De Greg nem volt híresség.
- Nem, Greg szimplán egy seggfej volt - első barátom neve hallatára fintorba ugrik az arcom.
- Aranyos srác volt. Nem is értem, hogy miért dobtad ki.
- Ne már. Tényleg azon veszekszünk, hogy miért dobtam ki a két évvel ezelőtti pasimat? - hitetlenkedve felröhögök, és jobbnak látom, ha annyiban hagyom, és felmegyek a szobámba.

Persze, annyira nagyon aranyos srác volt, hogy az első adandó alkalommal ágyba vitt, aztán szépen otthagyott utána. Én hülye meg azt hittem, hogy tényleg szeret. Maradandó nyomot hagyott bennem, totálisan elérve azt, hogy többet egy normális kapcsolatom se legyen, illetve ha mégis lenne, akkor ne forduljanak komolyra a dolgok. De anyu természetesen semmit nem tud erről, és jobb is ez így.

Reggel korán kelek, ahogy minden vasárnap reggel is. Szokásos reggeli készülődés után a földszintre veszem az irányt, ahol anyu már takarít.

- Megtennéd, hogy kiteregetsz? A mosógép már egy órája csipog, de még nem jutott időm, hogy kikapcsoljam.

Kérdésére csak bólintok és mosókonyha felé kapcsolok, ahol a mosógép tényleg folyamatosan csipog, jelezve, hogy lejárt. Kihúzom a konnektorból, mielőtt felnyitnám a tetejét, aztán kiszedek belőle mindent.

A még nedves ruhákkal a kezembe egyensúlyozok át a nappalin, ki hátra, a teraszra, ahol a szárogató áll. A szomszéd unottan nézi a tevékenységem a medencéjük széléről, míg én csak megeresztek felé egy mosolyt.

Anyuval az asztalnál ülve beszélgetünk, azután is, hogy megettük az ebédet. Ez amolyan vasárnapi program. Ez az egyetlen nap, amikor mindketten itthon vagyunk egész nap és tudunk beszélgetni. Ilyenkor átbeszéljük, hogy kivel mi történt a héten, vagy várhatólag mi fog történni a jövőhéten. Szóval általánosságban mindenről szó esik.

És, hogy hol van az apám? Fogalmam sincs. Egyáltalán sejtésem sincs, hogy ki lehet Ő, hogy néz ki, vagy mi a neve. Anyu annyi idős volt, amikor megszülettem, mint most én. Természetesen nem várt gyerek lettem, de anya ragaszkodott hozzá, hogy megtart, ezért az apám - legyen is ő bárki - elhagyta a terhesség alatt, mondván ő még túl fiatal egy gyerekhez.

Szóval soha nem találkoztam még apámmal, ettől függetlenül tökéletes gyerekkorom volt, hála a csodálatos nagyszüleimnek, és anyának.

- Nos, mi van a sztárfiúcskával? - kérdezi anyu kis gúnnyal a hangjában
- Semmi. Holnap találkozunk - közömbösséget színlelve vonok vállat.
- Esetleg egy „Anya, elmehetek?” mondat?
- Ugyan kérlek. Mikor kellett utoljára elkéredzkednem? - felvonom a szemöldökön, és a kérdés igazán elgondolkodtatja őt, mielőtt megadóan sóhajt.
- Igaz is. Szigorúbbnak kellett volna lennem, hihetetlenül pofátlan vagy – játékosan jegyzi meg, mire csak legyintek és felkelek az asztaltól, hogy a piszkos edényeket a mosogatógépbe tegyem.
- Terveztél valamit délutánra?
- Nem. Gondoltam megnézhetnénk egy filmet. Vagy kettőt, vagy akár többet is.

Vigyorogva bólint, és ilyenkor imádom, hogy nincsen olyan hatalmas korkülönbség közöttünk, mint egy szokványos anya-lánya kapcsolatban.

A kanapéra telepedve egészen sötétedésig filmezünk. Repertoáron szerepelt a nemrég megjelent Beavatott, illetve az elmaradhatatlan Éhezők viadala és folytatása a Futótűz, majd a már rongyosra nézett Felhők fölött 3 méterrel. Ez az egy film, amit mindig megnézünk, amikor filmezünk, és valahogy soha nem unjuk meg, sőt a végét ugyanúgy megsiratjuk minden alkalommal. De úgy hiszem, hogy ez így van rendjén.

- Tehát Ashton... - a film végi csendet anya töri meg, hogy újfent megemlíti Ashtont. - Mit lehet tudni róla?
- Szerintem többet megtudsz róla, ha utánanézel neten - nem talál viccesnek, komoly arccal néz rám. - Fogalmam sincs, oké? Alig ismerem pár napja, rendes srácnak tűnik, vicces, és udvarias. Esetenként... - teszem hozzá halkabban, visszaemlékezve első találkozásunkra.
- Nem tetszik ez nekem. Viszont... a te életed, és elég érettnek talállak már ahhoz, hogy magad is el tudd dönteni, hogy mi a jó – nagyot sóhajt, hangjában tisztán érezhető, hogy csupán csak félt.

Nem tudom, mi ad neki okot az aggodalomra, hiszen soha nem problémázott, vagy idegeskedett, ha fiúval látott, vagy barátom volt. Oké, talán Ashton mégiscsak különbözik kicsit a többi sráctól, akikhez eddig közelebb kerültem, de ez még nem azt jelenti, hogy rosszabb is, mint ők.

Nem sokkal később elköszönök, és aludni indulok, kisebb izgalommal töltve a holnapi délután miatt.

Ám hiába korai elköszönésemnek, hajnali kettőnél előbb nem jön álom a szememre, és utána is épp csak lehunyom a szemem, de nem sikerül mélyebb álomba merülnöm, éberen alszom, minden kis neszre felébredve.

2. fejezet

Halihó!

Kis csúszással, de megérkezett a második rész. 

A harmadik rész érkezéséről egyenlőre fogalmam sincs. Már csak a végét kell befejeznem, viszont holnaptól jövő vasárnapig Angliában leszek, szóval nem tudok írni, után pedig gőzerővel készülnöm kell az - egészen június legelejéig elhúzódó - kisérettségikre. 

Megpróbálom hazaérkezésem utáni héten felrakni a harmadik részt, viszont a negyediket már csak valamikor júniusban tudom. 

Sajnálom, hogy ilyen sokat kell majd várnotok, de ez a május hónap eléggé zűrös.

Jó olvasását! xx

Kihasználva a napot úgy döntötök, hogy napozni fogok. Nem bajlódom a naptejjel, soha nem kellett, csak ráfekszem a törölközőmre és felveszem a napszemüveget, majd elindítom az egyik kedvenc albumomat a telefonomon.

Alig tíz perc után idejét érezem, hogy megforduljak, annak érdekében, hogy egyenletesen barnuljak le, lehetőség szerint.

Fordulás közben egy pillantást vetek a tőlem pár méterre ökörködő fiúkra, akiknek a pillantását elég sokszor éreztem magamon az elmúlt percekben.

Négyen vannak, köztük pedig ott a kissé göndör srác is, akit tegnap este kidobattam a klubból. Pillantásunk találkozik, miközben vigyorra húzza a száját. Megforgatom a szemem, bár tudom, hogy nem látja a szemüveg miatt. Nem figyelek rá, inkább a hátamra fekszek.

Egészen addig élvezem a kellemes napozást, amíg valami el nem takarja előlem a napot. Bosszúsan nézek fel, először azt hiszem, hogy egy fránya felhő zavar bele a tevékenységembe, de egy darab felhőt sem látok, csak a barna hajú fiút tegnapról.

- Mondtam, hogy még találkozunk - vigyorog nagyképűen, én pedig összehúzott szemöldökkel és unott tekintettel figyelem.
- Fantasztikus. Senki másra nem vágytam csak rád - morgom gúnyosan.

Fittyet sem hány gúnyos hangszínemre, csak letelepszik mellém. Mérgesen húzom ki fülemből a füleseket, miközben a napszemüveget a fejem tetejére tolom, ezzel hátrafogva rakoncátlan tincseimet, melyek folyamatosan az arcomban lógnak. Szörnyen jól szórakozik szerencsétlenkedésemen, hiszen nem igazán sikerül megzaboláznom a hajamat.

Sóhajtva hagyom, hogy pár tincs továbbra is az arcom körött lengedezzen, inkább a mellettem ülőre nézek.

- Kezdjünk tiszta lappal - ajánlja fel mosolyogva, én meg csak összehúzott szemöldökkel fontolgatom az ajánlatát. - Szia, Ashton Irwin vagyok, örülök a találkozásnak - hatalmas mosolya látni engedi gödröcskéit, ami aranyossá teszi, az eddig beképzeltnek megismert srácot.

Ez a kis jelenet mosolygásra késztet engem is, én nem tudom megállni, hogy egy apró nevetés ne szökjön ki belőlem.

- Layla vagyok, örvendek - nyújtom felé a kezemet, ezzel beszállva gyerekes játékába. Megrázzuk egymás kezét, míg ő folyamatosan kuncog.
- Layla mi? - érdeklődik a vezetéknevem után, meg kell hagyni, kissé érdekes módon.
- Layla Becker.
- Szép név egy szép lánynak.
- Szánalmas bók volt. De azért kösz - kuncogok, miközben égnek emelem a tekintetem. - Amúgy, tudtam, hogy valahonnét ismerős vagy - jegyzem meg mellékesen, majd rémült tekintetét látva hozzáteszem: - De ne aggódj, nem vagyok kifejezetten rajongótok. Mármint ne érts félre, szeretem a zenéteket, de nekem ennyi pont elég. Szóval nem fogok nekiállni sikoltozni, ha ettől félsz - nyugtatom meg, amire ő csak kifújja a bent tartott levegőjét.

Éppen szólásra nyitja a száját, amikor egy röplabda fejbe találja. Szitkozódva fordul hátra, és követem a tekintetét. Pár lépésnyire tőlünk az egyik barátja áll - a szőke hajú, akinek fogalmam sincs a nevéről - és jóízűen kiröhögi barátját, aki egyből visszahajítja a labdát.

- Hé, Ash, jössz röpizni?
- Aha, várjatok meg - szól vissza neki, aztán újra felém fordul. - Remélem este látlak - rám vigyorog, de válaszolni már nincs időm, mert a másik három fiú után fut.

Valamivel hét óra előtt érek haza, de csak fürdésre és gyors átöltözésre van időm, hiszen egyből rohannom is kell a klubba, hogy segítsek anyának és a többi alkalmazottnak elkészülni nyitásra.

Amikor belépek a helységbe, már mindenki a saját teendőit csinálja, így gyorsan átveszem a munkaruhámat, és megkeresem a mai pultos társamat.

Kilenc órakor már elkezdenek beszállingózni az emberek, majd egy pár óra múlva már tele vagyunk, és szinte két felé kell szakadnunk, hogy mindenkit kiszolgálhassunk időben.

Éppen koktélkeveréssel foglalatoskodom, amikor Jason, a pultos srác a megböki a vállamat, felhívva a figyelmemet magára.

- Egy srác keres. Azt meg add csak ide, majd én megcsinálom, most kicsit elült a tömeg - ajánlja fel kedvesen.
- Köszönöm - rámosolygok, és megigazítom a ruhámat, majd a közelebb lépek a pulthoz, ahol megpillantom Ashtont.

Az egyik bárszéken ül, és valami színes löttyöt iszogat, aminek mindig elfelejtem a nevét. Lazán könyököl, miközben tekintetével valamit nagyon fürkész. Pár pillanattal később pillantásunk találkozik, és elmosolyogja magát, megvillantva ezzel gödröcskéit, aminek hatására nekem is kisebb mosoly kúszik az arcomra.

- Bíztam benne, hogy itt leszel.
- Hát... itt vagyok - vonok vállat esetlenül, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak, ezért inkább az egyik ember felé fordulok, akinek töltök egy korsó sört, aztán visszalépek Ash-hez.
- Mikor végzel? - kérdezi hangosan, hogy túlüvöltse a zenét, és a tömeget.
- Most - hallom meg magam mögött anya hangját, aki vigyorogva néz rám, miközben azzal a tipikus „ezt otthon megbeszéljük” tekintettel vizslat.

Szólok Ashton-nak, hogy várjon meg ott ahol van, ezután pedig levetem magamról a munkaruhát, majd felveszem a rendes ruháimat. Ash keresésére indulok, aki ugyanott ül, ahol hagytam.

Amint meglát megindul felém és apró mosollyal kivezet a tömegből, és a klubból is. Fellélegzek, amikor friss levegőre érünk, és élvezem a csendes estét, amit csupán a forgalom zajai rondítanak el.

- Mesélj magadról - felém fordulva beszél, miközben hátrafelé megy, aminek következtében egy hatalmasat bukfencezik egy eldobott sörösüveg miatt.

Először szám elé kapott kézzel nézek a fiúra, majd szerencsétlen arckifejezését látva nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam hangosan. Szerencséjére még idejében tompította az esést, így maximum a hátsója bánhatta.

- Nem ér kinevetni! - jajgatva kel fel, míg én szüntelenül nevetek rajta, de azért fél kezemet felé nyújtom, bár tudom, hogy semmire nem megy vele.

Elfogadja a felé nyújtott kezemet, hogy lábra állhasson.

Elektromos hullám fut végig egész testemen, amikor kezeink érintkeznek, és érzem, ahogy a levegő megemelkedik. A szívem dobogása sokszorosára növekszik, mint, amilyen általában, és csak remélni tudom, hogy Ashton mindezeket nem veszi észre.

- Szóval, ott tartottam, hogy mesélj magadról - szólal meg újra, miután helyre rázza magát.
- Szívesebben hallgatnálak téged. Valószínűleg több mesélni valód is akadna, mint nekem.

Először nem akar magáról beszélni, de a végén mégis sikerül rávennem. Valóban igazam volt. Az ő élete állandó pörgés, ide-oda utazgatás, majd a jól megérdemelt pihenés. Az én életem ehhez képest semmi.

- Hogy kerülsz akkor ide? Mármint Ausztrália kicsit odébb van.
- Néha nem árt kicsit elszakadni a megszokott nyüzsgő környezettől. Persze, hiányoznak az otthoniak, de jól esik egy kis kikapcsolódás. És Huntington Beach tökéletesen megfelelő hely erre.
- Meddig maradsz, vagyis maradtok? - fontosnak érzem megkérdezni, mielőtt még túlságosan is megkedvelném őt.
- A nyár végéig.
- Oh, értem - nem tudok mit mondani, erre nem is lehet.