7. fejezet

Hi, Babes! 

Megint csúsztam pár napot, a fejezet megint rövid lett, és megint csak nem történik benne semmi, azonban ezentúl tényleg próbálkozom időben érkezni a következőkben!

Jó olvasást! x

Amikor hazaérek, anyut a konyhában találom, miközben teszi a dolgát. Tökéletesnek érzem az alkalmat, hogy kikérdezzem a rejtélyes pasiról, aki fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Ötletem sincs, hogy vajon ki ő, hiszen nem jellemző, hogy random középkorú fickók beállítanak éjfél felé közeledve.

- Múltkor itt járt egy pasas. Téged keresett - anyu hátrafordul, miközben hosszú, göndör barna haja lebeg körülötte. A tányér - amit éppen mosogat - megáll a kezében, és érdeklődve néz felém.
- Nem mondta, hogy mit akart?
- Nem. Kérdeztem, hogy üzen-e valamit, de csak annyit kért, adjam át neked, hogy Ian Wilson kereste - vállat rántok, mintha teljesen hidegen hagyna a téma, miközben majd megvet a kíváncsiság, hogy mégis mit akart az Ian nevű férfi anyámtól.
- Csak ennyit mondott? - hangja kétségbeesett, amitől csak még kíváncsibbá válok.

Bólintok, miközben ő megkönnyebbültem felsóhajt. Nem értem a reakcióját. Amikor meghallotta a férfi nevét szinte már ijedtnek látszott. Vajon bajba keveredett? Tartozik valakinek? De miért tartozna bárkinek is, amikor általában inkább neki tartoznak az emberek. Így a tartozás gondolatát el is vetem egyből, azonban nyugtalanít az ijedt tekintete.

- Ki volt az?
- Nem fontos. Menj a szobádba, és ne foglalkozz vele! - hangja ellenmondást nem tűrő, de nem érdekel. Soha nem beszélt így velem, ezért tökéletesen biztos vagyok benne, hogy valami nagy dolgot hallgat el előlem.
- Nem, nem fogok a szobámba menni. Nem vagyok két éves, akit a szobájába zavarhatsz, ha nem akarsz valamiről beszélni. A lányod vagyok, az istenért is! Kijár nekem annyi, hogy őszinte legyél velem!
- Layla Becker, fél perced van, hogy magadra csukd a szobád ajtaját! - ideges, nagyon is, de ettől függetlenül nem hátrálok.
- Nem megyek sehova, amíg el nem mondod, hogy ki a fene volt az!

Nem szól vissza, csak belevágja a mosogatóba az edényt, amely nagy robajjal törik apró darabjaira. Sóhajtva állok neki kiszedegetni az összetört mélytányér darabjait, és konstatálom, hogy ez minden bizonnyal kényes téma. Azonban ki fogom deríteni, hogy ki az az Ian Wilson. Ha nem lenne fontos, vagy komoly dolog, akkor nem kapta volna fel a vizet.

A tányér darabkái helyeként belevájódnak az ujjaimba, így nem is csoda, hogy a mosogató tele van kis vércseppekkel. Mérgesen hagyom ott a többi darabkát, míg leöblítem a kezemet, és körbetekerem egy ronggyal, remélve, hogy valamennyire elállítja a vérzésemet. Szerencsétlenkedésem közben a hátsózsebemben lévő telefonom csörögni kezd, és egyre hangosabban szól az egyik Of Mice & Men szám, amelynek bármikor máskor örülnék, most azonban idegesít. A képernyőn Ana neve, valamint képe jelenik meg, én pedig lelkiismeretfurdalás nélkül kinyomom. Most nem alkalmas az időpont, hogy megvitassam, vajon, hogy néz ki Blaze féltestvére. Márpedig, ahogy Ana-t ismerem, biztos vagyok benne, hogy ez lenne a téma. Ehelyett fontosabb dolognak tartottam, hogy megbékítsem anyámat, és kiderítsem az rejtélyes idegen kilétét.

Emiatt fél órával később pár palacsintával, néhány gyümölccsel, és egy pohár kávéval a tálcán egyensúlyozok fel a lépcsőn, majd anyu szobájához érve bekopogok az ajtón. Amikor ajtót nyit, már nem látom idegesnek, csak kétségbeesettnek, ami igazán szíven üt. Soha életemben nem láttam még, hogy ennyire kétségbe esett volna valami vagy valaki miatt. Ám, amikor meglátja a telepakolt tálcát a kezemben, kicsi, de annál őszintébb mosoly kerül az arcára.

- Ezt nekem csináltad?
- Hát... félig. Gondoltam a palacsintát megoszthatnád velem - rámosolygok a tipikus békülős mosolyommal, ami az esetek többségében beválik, ha összeveszünk.

Mosolyogva beinvitál, és, amíg én letelepszek az ágyra, addig ő bekapcsolja a tévét. Mielőtt leülne, még párszor egyik lábáról a másikra lépeget, aztán mély levegőt véve mellém ül.

- Elmondod, hogy ki Ő? - hangom halk, nem akarok újabb veszekedést.
- Még nem. Ígérem elmondom majd, de most még nem.
- Én nem vagyok kész arra, hogy halljam, vagy te nem vagy kész arra, hogy elmondd?
- Erős lány vagy te, el tudnád viselni az információt. Csak én nem vagyok elég erős, hogy megosszam veled. Ian egy ember a múltamból. Egy ember, akivel évek óta nem beszéltem, és most mégis felbukkant, ráadásul fogalmam sincs, hogy mit akarhat pont most.

Átölelem, megpróbálva egyetlen ölelésbe sűríteni mindent, amit most érzek. Szeretném, ha tudná, hogy támogatom, hogy akárki is ez, vagy akármi is lesz, én mindig mellette leszek, hiszen a lánya vagyok. És szeretném, ha tudná, hogy szeretem őt, még akkor is, ha sokszor nem érzi. És legfőképpen szeretném, ha tudná, hogy bízhat bennem, bármiről is van szó.

Mosolyából ítélve teljesen tisztában van vele, aminek szívből örülök. Soha nem voltam a szavak mestere, nem tudtam kimondani, hogy mit érzek, így legtöbbször éreztetni próbáltam az emberekkel, ami szintén nem sikerült sokszor.

Másfél órával később már a szobámban ülök, laptopommal az ölemben, és a telefonomat a vállamhoz szorítva fecsegek Ana-val, aki azóta legalább háromszor keresett, mire végül visszaírtam neki, hogy hívom, ha alkalmas. Ígéretemhez híven, amint a szobámba értem, már tárcsáztam is a számát. Nem is kellett sokáig várnom, hiszen alig a második csöngésre felvette, és azóta lázasan csacsog nekem arról, hogyan képzeli el Blaze bátyját.

- Remélem szőke, és úúú... ha kék szeme lenne az még jobb lenne. Aztán remélem nincs borostája, az elrontaná az összhatást, ha barátnője van, akkor csak még rosszabb. Neked mi a véleményed, hogy képzelted el? - kérdése nem ér váratlanul, azonban még csak ott tartok, hogy próbálom elképzelni az általa leírt „álom” srácot. - Hahó, Layla, itt vagy?
- Persze, persze. Milyennek képzeltem? Nos, reményeim szerint fekete vagy sötét barna hajú, barna szemű, és persze borostás. Szóval imádkozom, hogy szöges ellentéte legyen annak, amit te leírtál - a vonal túlsó végén Ana morogva fejezi ki a nem tetszését, míg én csak nevetek. - Egyébként egyszerűbb lenne, ha megkérdeznéd Blaze-t, ő biztosan tudja.

Ahogy végig mondom, hallom, amint a vonal végén barátnőm fejbe vágja magát, majd egyből elköszön, hogy hívja Blaze-t.

Lefekvés előtt a telefonom megint csörögni kezd, és megint csak Ana keres, gondolom, hogy elmondja, mit derített ki a srácról. Csalódottan jegyzi meg, hogy „ezt a kört én nyertem”, majd elmondja, hogy mit derített ki a névtelen srácról, akinek, amúgy a nevét is megtudta. Ezért lefekvés előtt olyan információkhoz jutottam, hogy Travis - mivel így hívják Blaze féltesóját - barna hajú, barna szemű, és borostás. Ezután beleegyezett, hogy az enyém lehet. Nem mintha kértem volna, de azért megköszöntem a nagylelkűségét. Azért, mert a srác tökéletesen az én ideálom, még nem azt jelenti, hogy az első adandó alkalommal rá fogok mászni. Hiszen 25 éves, míg én a tizennyolcat se töltöttem még be.  

6. fejezet

Hi, Babes!

Elsősorban szeretném megköszönni a gyönyörű fejlécet Sara-nak. 

Másodsorban pedig talán feltűnt, hogy nevet változtattam. Semmi különösebb oka nincs, egyszerűen csak sokkal inkább közelebb áll hozzám ez a név, mint az előző.

Végül a fejezetről... nem sok hozzáfűzni valóm van, talán csak annyi, hogy ebben a részben annyira nem történnek izgalmas dolgok, de érthető talán, hiszen még csak a legelején járunk.

Jó olvasást! xx

Tekintettel arra, hogy holnap reggel iskola van, nem várom meg ébren anyát, bármennyire is furdal a kíváncsiság, hogy ki lehetett az a pasi. Nem fordult még elő, hogy egy férfi anyámat kereste ilyen későn. Ráadásul még Ashton hirtelen hangulatváltozása is alapos fejtörést okoz. Ezért jobbnak látom, ha lefekszek aludni, csakhogy kitisztuljon a fejem.

A reggel váratlanul jön, hamarabb, mint kellene. Persze, ezt csak én érzem így, hiszen a felkelés ideje akkor történik most is, mint szokott, de az iskola végéhez közeledtével egyre kevesebb erőm van minden nap hajnalban kelni. Fáradtan konstatálom, hogy bizony elaludtam, és vagy azért nem hallok semmi zajt lentről, mert anyu itt hagyott, vagy azért, mert ő is alszik még. Egyik se jó, mert ebből kifolyólag gyalog kell megközelítenem az iskolát, ami garantálja az elkésést. Bár, így utolsó napok egyikén már belefér. Pont emiatt nem is veszem sietősre a felöltözést, illetve az elvégezendő teendőimet. Ráérősen húzom fel farmersortomat, mely derekamig ér, és amihez egy szürke ujjatlant párosítok, betűrve. Mindehhez egy fekete tornacipőt húzok, majd beleszórok pár dolgot a táskámba mielőtt lemennék a földszintre egy kávéért. Elalvásomat tekintve egy műanyag pohárba töltöm a fekete folyadékot, aztán elhagyom a házat.

Húsz perces késéssel érkezem, az óra fele már lement. A tanár csak legyint, majd a helyemre küld, nem ír be késést. Blaze és Ana viszont azonnal kérdőre von, hogy merre mászkáltam. Blaze egyből meggyanúsít, hogy Ashton-nal voltam, és alig tudom elmagyarázni neki, hogy tegnap délután óta nem beszéltem vele.

- Mondtam már, hogy elaludtam. Miért olyan lehetetlen elhinni?

- Mert soha nem késel. Ellentétben velünk te mindig pontosan itt vagy.

- Mert nem húzom el az időt azzal, hogy még gyorsan rágyújtsak iskola előtt - mindketten belebokszolnak egy-egy vállamba, mire azonnal összefonom magam előtt a kezeimet.

- Kedves Én Még Soha Nem Gyújtottam Rá kisasszony, elárulnám neked, hogy ez azért van, mert anyud hoz reggelente - Ana nyelvét nyújtogatja, amin csak mosolygok.

Gyorsan témát váltanak, és a nyári tervekről kezdenek csacsogni, és mivel ezekben a tervekben én is szerepelek, kénytelen vagyok az alvás helyett rájuk figyelni.

- Megbeszéltem apámmal, egy hétre miénk a lakókocsi, azzal a feltétellel, hogy nem törjük össze. Mármint a kocsit. Azt mondta, hogy ha én összetörök az ingyen gyógyul - Blaze megjátszott sértődöttségén elnevetjük magunkat, mire az egész osztály ránk figyel.

- Szuper. Van egy lakókocsink. De kinek van jogosítványa hozzá? - fogalmam sincs, hogy gondolta ezt, hiszen nekünk, lányoknak nincs jogsink, Ben pedig csak iskola befejeztével áll neki a kresznek.

- Ugh, na igen, ez a másik feltétel, amit elfelejtettem mondani - kínosan elhúzza a száját, mellyel igazán felkelti az érdeklődésünket. - Apának az előző házasságából van egy fia, aki a féltesóm... és nálunk tölti most a nyarat, mert régen találkozott apámmal. Nem is ez a lényeg. Apám kitalálta, hogy ha úgyis el akarom vinni a lakókocsit, akkor majd a féltesóm vezet, így jobban megismerjük egymást. Szóval szerinte két legyet üt egy csapásra.

- Túléljük. Hány éves a nővéred?

- Bátyám, Ana. Mellesleg 25 éves. Ne is kérdezz, nem tudok róla sokkal többet. Néha ünnepekkor megfordul nálunk, de nem igazán beszélgettünk még.

Fejben gyorsan összegzem a dolgokat. Egy 25 éves sráccal leszünk egy lakókocsiba zárva, aki Blaze féltesója, és akiről eddig még soha nem beszélt nekünk. Ha csak fele annyira is őrült mint kedves barátnőm, akkor tökéletesen beleillik a csapatunkba.

- Mikor mennénk? - teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, és fontosnak találom.

- Jövő héten. Szóval jó lenne megbeszélni, hogy hova menjünk egyáltalán.

Immáron Ben is beszáll a beszélgetésbe, szóval ötleteket gyártanak, amik a rosszabbnál is rosszabbak. Eközben és próbálom kitalálni, hogy hova lehetne menni, ami közel van, de mégis elég messze, hogy szabadnak érezzük magunkat. Végiggondolom a szomszédos városokat, melyek a tenger partjánál fekszenek, végül már csak három város között vacilláltam. Ennek a két lehetőségnek hangot is adok:

- Long Beach, Newport Beach vagy Laguna Beach? Tengerpart, esti élet, szabadság - sorolom az előnyöket.

- Melyik van közelebb? - Ben kérdésre a fejemet fogom. Szomszédos városok, maximum háromnegyed óra távolsággal, de inkább nem szólok semmit, csak válaszolok:

- Long Beach maximum 40 perc, Newport negyed óra, Laguna Beach szintén 40 perc körül van.

- Szerintem Laguna. Odafelé menet meg megállhatunk egy napot akár Newport-ban. Onnét fél óra sincs az út. Két legyet egycsapásra - Blaze javaslata szimpatikus mindannyiunknak, így egyöntetűen ezt az útvonalat szavazzuk meg.

Annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy észre se vesszük, hogy időközben kicsöngettek, sőt már a második óra is elkezdődött. Nem zavartatjuk magunkat, csak a fontosabb információkat beszéljük át, hogy jövőhéten ezzel már ne kelljen foglalkozunk. Őszintén szólva teljesen felesleges, hiszen, ahogy barátaimat, illetve magamat ismerem, szinte biztos, hogy még ötezerszer rá fogunk kérdezni egymástól, hogy akkor hogyan is, meg mikor, meg hol. De attól még jó tervezgetni életünk első önálló nyaralását, szülők nélkül, szabadon.

Nap végére már teljes programlistát gyártunk, persze Ana le is jegyzeteli ezt, nem mintha számítana, úgyis az lesz, amit ott helyben spontán kitalálunk. De a legfontosabbakat lefixáljuk. A fontossági lista tetejére kerül az indulási idő, amely jövő hétfő kilenc óra. Mivel majdnem egy héttel előre megbeszéltük, talán mindenkinek sikerül majd minden szükséges dolgát elpakolnia. Ha mégsem, nos, akkor az illető így járt.

Nap végén, az iskola előtt elköszönök barátaimtól mielőtt elkezdem a haza vezető utamat, ebben az égető hőségben, amely már megszokott erre felé. Azonban éppen csak a parkolóba érek, amikor valaki utánam kiált. Visszafordulok, hogy lássam a személyt, aki a nevemet kiáltotta, és igencsak megdöbbenek, amikor Ashton-t látom pár méterre, miközben felém igyekszik.

- Reméltem, hogy ma is ilyenkor végzel, így bátorkodtam ide jönni - magyarázza halványan mosolyogva. Csak bólintok és várok, hogy folytassa. - Szerettem volna elnézést kérni a tegnapi negatív viselkedésemért. Fogalmam sincs, hogy miért voltam ilyen. Nem tudok megfelelő indokot a viselkedésemre.

- Felejtsük el - ajánlatomat vigyorogva fogadja el, majd így szól:

- Na, gyere! Hazaviszlek - hálásan megköszönöm neki. - Mikor lesz vége a pokolnak?

- Pénteken. Utána szabad vagyok egészen szeptemberig.

- Mik a terveid nyárra?

- Jövő héten a többiekkel lelépünk egy hétre, a többit még nem találtam ki. Sokkal inkább preferálom a rögtönzött programokat.

- Tehát ne is próbáljak meg két hétre előre találkozót kérni, miután hazajössz? - játékosan le biggyeszti a száját, én pedig elnevetem magam.

- Nyugodtan megteheted, de valószínűleg ki fog menni a fejemből.

Hitetlenkedve megrázza a fejét, majd elmondja, hogy hihetetlenül béna vagyok, miután elmesélem neki, hogy hány találkozómat felejtettem már el, csak azért, mert már egy héttel előtte meg volt beszélve. Röhögése fokozódik, amikor sértődötten felkarjába vágok, de szúrós tekintetemet látva szabadkozva abbahagyja. Helyeselve bólintok, majd a ház előtt kiszállok és megköszönöm neki az utat. Meglepődök, hogy most ki száll a kocsiból, ám nincs ellenemre, amikor megölel és két puszit nyom az arcomra.

Amikor a házba lépek, anyu a konyhapultnál ül és a kávéját iszogatja. Tökéletesnek érzem a pillanatot, hogy kifaggassam a tegnapi látogatóról, de amint beljebb érek, rájövök, hogy telefonál, ezért úgy döntök, hogy majd később zargatom ezzel. Inkább a szobám felé indulok, hogy egy hideg fürdőt vegyek, aztán fürdőruhába bújjak és egy intéssel elköszönve a partra menjek, ami már most teljesen tele van.

5. fejezet

Sajnálom, tudom, hogy mindig ezt mondom, de igazán sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok a részre. Szégyellem magam, amiért egyetlen nyomós indokkal se tudok előállni, mely talán enyhíthetné több hetes késést. Maximum annyit tudok felhozni mentségemre, hogy mindig későn fértem géphez, olyankor meg már nem volt erőm írni. Tudtam, mit akarok ebben a fejezetben, fejben meg volt, de mire elértem odáig, hogy le is írjam, nem tudtam, hogyan tudnék nekiállni.

Ezek után már tényleg megpróbálok hetente egy részt hozni.

Jó olvasást és mindenkinek nagyon jó nyári szünetet! xx

Lélegzetvétel nélkül térképezem fel az előttem álló fiúnak tökéletes arcvonásait. Tüzetesen vizsgálok minden egyes kis vonást az arcán. Homlokába hulló vizes hajától kezdve egészen ígéretesnek tűnő ajkaiig. Nem kerüli el a figyelmemet apró gödröcskéje se, melyből tudom, hogy mosolyog. Tekintetemet újra visszaemelem szemeihez, amelyekben most vidámság csillan. Tudom, hogy tudja, hogy őt bámultam teljesen leplezetlenül, de nem érdekel, és nagy a valószínűsége, hogy őt se zavarja különösebben.

Már csak azért sem, mert a következő pillanatban arca még közelebb kerül az enyémhez - olyannyira, hogy levegővételét érzem arcomban. Pár pillanatig csak a szemeimbe néz, íriszeiben kételkedés fénye csillan meg egy pillanatra, majd ahogy jött, el is tűnik. Ajka alig súrolja az enyémeket, amikor megcsörren a telefonja.

Kifújom a levegőt, melyet eddig bent tartottam, majd egy röpke pillantást vetek Ashton csörgő telefonjára. Tettemet azonnal megbánom, amint megpillantok a képernyőn egy gyönyörű lányt, akit Ash hátulról karol át, puszit nyomva arcának bal felére. Mellkasom azonnal elnehezül, de még csak gondolni se akarok erre az érzésre. Nem akarok... nem akarok féltékeny lenni. Hiszen ez azt jelentené, hogy alig pár találkozás alkalmával Ash máris többet jelent nekem, mint kellene. Talán így van, megeshet, hogy igaz, de ez az egyetlen dolog, ami nem fordulhat elő, így próbálom kizárni ezt a gondolataimból, és elterelem a figyelmemet, míg Ashton felveszi a telefont és megígéri a lánynak, hogy később visszahívja.

- Sajnálom - szemei már nem csillognak úgy, mosolya sem ugyanolyan, sokkal inkább kényszeredett és kínos.
- Mit sajnálsz? - hangom közömbös, miközben felvonom a szemöldököm.

Nem szól semmit, csak megrázza a fejét, mielőtt elindul a kocsija felé. Az eső közben elállt, így nem kell attól félnünk, hogy még jobban elázunk. A csend közöttünk kínos, nem úgy, ahogy idefele jövet. Nem tudom, mit mondhatnék, úgy érzem, jobb lenne, ha inkább csendben maradnék, de túl kínosnak érzem a csendet, ahhoz, hogy befogjam a számat. Így végső elkeseredésemben így szólok:

Szép a barátnőd – majd kínosan elnevetem magam, ahogyan azt a mellettem ülő srác is teszi.

Szerencsétlenségemre ezután még feszültebbé válik a légkör, emiatt az út hátralévő részére egy mukkot se szólok. Amikor megáll a házunk előtt, egy egyszerű „szia” köszönéssel búcsúzom. Ezúttal nem puszil meg elköszönésképpen, még a kocsiból se száll ki, csak int egyet és tovább hajt.

Értetlenül nézek utána, és nem értem mi történt, ami miatt gyökeresen megváltozott hosszúnak nem mondható baráti kapcsolatunk. Az, hogy majdnem megcsókolt, egy dolog, az, hogy úgy csókolt meg majdnem, hogy barátnője van, az megint csak egy másik dolog, de ettől függetlenül nem érzékeltettem vele, hogy emiatt neheztelnék rá, mert nem teszem. Nem haragszom rá, hiszen én is ugyanúgy benne lettem volna abban a csókban, nem ellenkeztem ellene. Persze, a tény, hogy foglalt, mindent megváltoztat, de nem vagyok biztos benne, hogy ennek az „aprócska” dolognak a tudatában nem csókoltam volna vissza. Mert egy részem tudja, hogy megtettem volna, de ezt a részemet próbálom a lehető legmesszebb rejteni, és nem is gondolni arra, hogy létezik a testemnek egy olyan fele, amely vágyakozik Ashton csókja után, és teljes egészében Ashton után is.

Később, valamikor este felé Blaze faggatását kell elviselnem, ami néha nagyon is nehezen kibírható.

- Miért nem árulod el, hogy mi volt? - Blaze számon kérő tekintete nem tetszik, hiszen semmi olyan nincs, amit ne mondtam volna el neki. Talán a majdnem csókunkat leszámítva.
- Blaze! Az istenért is, mindent elmondtam. Nem történt semmi, nem csókolt meg, nem hívott randizni, és mint említettem barátnője van - hangomat megemelve próbálom neki ezeket elmagyarázni már sokadszorra, és csak az igazat mondom. Hiszen tényleg nem csókolt meg.
- Nem hiszem el, hogy tényleg együtt vannak Gemma-val. Hogy nézett ki a lány? - gyors témaváltás, és végérvényesen leakadt az „Ash és én” témáról.
- Szép volt. De a haja felismerhetetlen színben tündökölt a képernyőn, szóval nehéz megállapítani. Lilásnak tűnt, esetleg kékesnek. Akár mindkettőnek. Fogalmam sincs. Színes volt a haja, és gyönyörű arca.
- És azt mondod, hogy Ashon hátulról átkarolta és egy puszit nyomott az arcára? Biztos vagy benne? Nem csak egy baráti ölelés volt?
- Igen, igen és nem hinném.

Blaze ajkai lefelé konyulnak, majd mond valami olyasmit, hogy: „De legalább nem egy ribanccal van együtt”, aztán újra mosolyra húzza az ajkait, mintha mi sem történt volna. Műmosolyával úgy néz ki, mint aki vicsorog, de nem szólok egy szót se. Hozzászoktam a „fangirl” fajta kiboruláshoz, mert az aktuális kedvencének barátnője van. Ilyenkor a legjobb dolog, amit tehetek, hogy meghallgatom, ahogy elpanaszolja, ahogy felsorolja a lány hibáit, majd elküldi a fenébe. Aztán néha megbékél, néha a végtelenségig utálja a lányt. Ő ilyen, és én ezzel együtt is imádom. Még akkor is, ha olykor szívesen fejbe vágnám.

Barátnőm távoztával belevetem magam egy kád vízbe, remélve, hogy kikapcsol, és eltüntet minden hülyeséget a fejemből. Egy óra lazsálás után nem járok hatalmas eredménnyel, de legalább addig ki tudtam verni a fejemből a mai napot, és Ashton viselkedését. Valamint tisztáztam magamban az egészet, és úgy gondolom képes leszek Ashton-nak csak barátja lenni, feltéve, hogy ő szeretne-e a barátom maradni.

Éjfél közeledtével, lefekvéshez készülődve, hallom, hogy megszólal a csengőnk. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az ilyenkor, hiszen általában éjféltájt a baráti körömből mindenki otthon tartózkodik iskola időben, anyu meg ilyenkor már rég alszik, vagy ha nem, akkor dolgozik, szóval hozzá se jönnének.

Bármilyen önvédelmi fegyver után kutatok, majd lemondok erről az ötletről, hiszen melyik ostoba betörő csengetne be a házba, ha ki akarja rabolni? Zavartan megrázom a fejemet, miközben óvatosan kinyitom az ajtót.

Egy ismeretlen középkorú férfit vélek felfedezni, de fogalmam sincs, hogy ki az. Ráadásul kissé kellemetlenül érzem magam a pizsamának használt nem sokat takaró szettemben.

- Öhm, jó estét. Segíthetek?
- Emily Becker-t keresem, úgy értesültem, hogy itt lakik - magyarázza egyhangúan.
- Oh, éppen nem tartózkodik itthon. A lánya vagyok, ha esetleg szeretne üzenni bármit is, átadhatom neki - ajánlom fel udvariasan, csakhogy megtudjam ki ez a pasi.
- Csak mondd meg neki, hogy Ian Wilson kereste - ezzel köszönés nélkül távozik és eltűnik az este sötétjében.

Sejtésem sincs, hogy ki lehet ez a pasas, szóval reggel az első dolgom lesz megkérdezni anyát erről a gyanús látogatásról, és a középkorú fickóról.