2014. december 14., vasárnap

9. fejezet

Halihó!
Igen, megint én, de ezúttal már résszel jövök. Sikerült előbb befejeznem, így felrakom ma, csakhogy biztosan időben érkezzen.
Valamint ezennel hivatalosan is vége a hónapokat átölelő szünetnek! remélem örültök, és tetszeni fog a rész. Véleményeket, pipákat most is szeretettel várom, ahogy mindig is. xx


Sajnos az eltervezett egyhetes utunknak előbb vége lett, mint ahogy terveztük, amiért leginkább Ana-t okolnám, aki végig kibírhatatlanul viselkedett. Mindenkibe és mindenbe belekötött, ha valami nem úgy csináltunk, ahogy ő eltervezte, vagy, ahogy neki megfelelt volna. Így ezt megunva három nap után összeszedtük az összes cuccunkat és elindultunk hazafelé. Mert azt mégsem tehettük meg, hogy Ana-t dobjuk ki, annyira még nem sikerült vérig sértenie minket.
Így történt, hogy három nap elteltével belépek az üres lakásba, ami ugyanúgy áll, mint hagytam pár nappal ezelőtt. Bár nem mintha ez meglepő lenne, hiszen három nap alatt nem változhatott meg teljesen.
Tekintettel arra, hogy este nyolc óra van, egyáltalán nem csodálkozom, hogy anyát nem találom otthon. Pont ezért gyors fürdés és átöltözés után a munkahelye felé veszem az irányt. Egy jó húsz perces, zenehallgatással töltött séta után érkezem meg, azonban anyut sehol sem találom.
-          Stella, szia! – integetek vidáman a lánynak, akit már hetek óta nem is láttam.
-          Layla! – mosolya kiszélesedik, amikor észrevesz, és a pulton áthajolva megölel. – Ha már itt vagy, nem szeretnél besegíteni? Eszméletlen, hogy mi van itt, ahhoz képest, hogy hétköznap van.
-          Szívesen. Akkor átöltözöm.
Eltekintve attól, hogy nem pont ezért jöttem, mindig szívesen besegítek, hiszen imádok itt lenni. A helynek van valami különlegessége, ami teljesen magával vonz. Talán a fel-alá ugráló, illetve táncoló tömeg, melyben fiúk és lányok, középkorúak és kicsit fiatalabban keverednek, mindenféle ruhákban, kevesebb vagy több alkohollal az ereikben. Elbűvöl az, hogy egy estére félreteszik minden gondjukat és szórakoznak, vagy éppen elhozzák minden gondjukat, annak reményében, hogy itt majd elfelejthetik azokat. Mindenki más okból jön be ide, azonban mindegyiküknek egy célja van: jól érezni magukat, vagy így, vagy úgy.
Teljes felszereltségben lépek ki az öltözőben rám települő csendből, hogy megkezdjem az előre nem tervezett, esti műszakomat. Valamint nem utolsó sorban, hogy megtudjam, merre jár az én drága anyukám. Azonban, ahogy azt az emberek mennyiségéből meg tudom jósolni, az este végéig nem fogom megtudni, merre találom, vagy hol van egyáltalán.
-          Milyen régen volt, hogy együtt dolgoztunk már. Szóval ideje lenne mesélned! – ül le az egyik pult mögötti székre Stella, amikor valamikor hajnalban kicsit alábbhagy a nagy nyüzsgés.
-          Miről szeretnél hallani?
-          Anyukád valami olyasmit említett, hogy van egy fiú…
-          Pletykás... – szememet forgatom, mire elvigyorogja magát. – Semmi komoly, csak barátok vagyunk. Vagyis…
A megismerkedésünktől kezdve, egészen a legutóbbi találkozásunkig mindent elmesélek Stella-nak, persze kisebb-nagyobb megszakításokkal, mert közben egy-két embert ki is kell szolgálnunk.
Stella pár évvel idősebb nálam, de ez soha nem jelentett gondot kettőnk között, mindenről, de tényleg mindenről el tudtunk beszélgetni. Még csak pár hónap ismertség után is úgy viselkedtünk egymással, mintha ezer éves barátságot tudhatnánk magunk mögött. Nálunk soha nem voltak kínos csendek, mert be sem állt a szánk. Pontosabban inkább csak neki nem, én viszonylag keveset beszélek. Szeretek hátul meghúzódni és figyelni a körülöttem lévőkre.
-          Layla, ugye tudod, hogy te fogsz pofára esni, ha hagyod magad teljesen behülyíteni? – sajnálkozó tekintete zavar.
-          Tisztában vagyok vele, de nem tehetek ellene. Mi van, ha tényleg akar valamit, és nem csak szórakozik?
-          Barátnője van. Ha komolyan gondolná legalább a barátnőjével, akkor nem játszadozna veled.
-          Igazad lehet. De azért mégis… nem tűnik olyan srácnak, aki megcsalna bárkit is, vagy lányokat hülyítene.
-          Nem tudom, hogy milyen srác, nem ismerem, így nem tudok véleményt alkotni, de Layla, kérlek vigyázz vele! – bólintok, majd rosszullétre hivatkozva inkább hazamegyek.
Nem akarok arra gondolni, amiket Stella mondott, nem akarom elhinni, hogy semmi esély nincs. Túl makacs vagyok, ahhoz, hogy igaz adjak barátnőmnek. Ezért a lehető legostobábban cselekszek: írok Ash-nek egy üzenetet, hogy előbb hazaérkeztem, és szívesen találkoznék vele.
Ha barátnőim megtudnák ezt, valószínűleg előbb vágnának fejbe, minthogy megdicsérjenek ezért a tettemért, de valahogy most nem izgat. Muszáj megcáfolnom azt, hogy csak játszik velem, képtelen vagyok beletörődni, hogy így van, mert nem lehet így. Ashton nem olyan. Nem lehet olyan.
Azonban hogy is tudhatnék bármit is róla alig pár találkozásból és beszélgetésből? Lehet akármilyen, az is benne van a pakliban, hogy Stella igazat beszélt. Viszont erre mindenképpen magamnak kell rájönnöm. Nem befolyásolhatnak a többiek, akkor sem, ha csak óvni szeretnének. Meg kell ismernem teljesen, ahhoz, hogy eldönthessem milyen is igazából.
Nem telik el fél perc se, máris megcsörren a telefonom, mire mosoly kúszik az ajkaimra.
-          Fél óra múlva felveszlek a házatok előtt – köszönés nélkül közli, amit akar.
-          Ott leszek.
Bugyután vigyorogva rakom le a telefont, és rá kell jönnöm, hogy már késő. Már teljesen megbolondított. Ám jelenleg még ez a ráeszmélés sem rontja el a kedvemet.
Hazaérve újra veszek egy gyors zuhanyt, hiszen eléggé megizzasztott ez este, és nem lenne jó ötlet büdösen megjelenni.
Pontosan fél óra elteltével látom, hogy Ashton autója bekanyarodik a házunk elé. Egy vékony farmerkabátot magamra kapva hagyom el a házat, majd bezárom a bejárati ajtót. Mire az autó elé érek, Ash már kiszáll a kocsiból és apró mosollyal figyeli lépteimet.
-          Meg kell mondjam, igazán boldog vagyok, hogy nem kellett heteket várnom, hogy újra láthassalak – kijelentése szívemet még gyorsabb dobogásra ösztönzi, és ajkaim felfelé kunkorodnak.
Átölel, amit viszonozok, aztán ismerős mozdulatot tesz. Ugyanúgy eltol magától, ahogy kisebb búcsúnkkor. Kezei a derekamat szorítják, míg arca gyorsan közeledik az enyémhez. Pár másodperc elteltével már meg is érzem ajkait az enyémeken. Azonban ezután nem húzza el fejét, ahogy legutóbb, hanem mozgásra készteti szánkat, ezzel csókot formálva. Az agyam józan része folyamatosan kiabál, hogy toljam el magamtól, azonban cseppet sem foglalkozok vele, csak élvezem, hogy tökéletes ajkai együtt mozognak az enyémekkel. 

4 megjegyzés:

  1. Szia!:)

    Most találtam rá a blogodra, de már be is daráltam az eddigi 9 részt. :D
    Nagyon tetszik ahogyan írsz. Nincsenek helyesírási hibák, könnyen lehet olvasni, és a történet nagyon jó! Nagy érdeklődéssel várom a következő részt!:)

    Laura x

    VálaszTörlés
  2. Drága Laura!
    Köszönöm szépen a kommentedet, és a dicsérő szavakat! :) xx

    VálaszTörlés
  3. Szia. Nagyon tetszik a történet. Mikor lesz folytatás??? Már nagyon várom!!
    ♡K♡

    VálaszTörlés
  4. Kedves Névtelen!
    Örülök, hogy megnyerte a tetszésedet a történet. A következő rész írása már folyamatban van! :) xx

    VálaszTörlés