2. fejezet

Halihó!

Kis csúszással, de megérkezett a második rész. 

A harmadik rész érkezéséről egyenlőre fogalmam sincs. Már csak a végét kell befejeznem, viszont holnaptól jövő vasárnapig Angliában leszek, szóval nem tudok írni, után pedig gőzerővel készülnöm kell az - egészen június legelejéig elhúzódó - kisérettségikre. 

Megpróbálom hazaérkezésem utáni héten felrakni a harmadik részt, viszont a negyediket már csak valamikor júniusban tudom. 

Sajnálom, hogy ilyen sokat kell majd várnotok, de ez a május hónap eléggé zűrös.

Jó olvasását! xx

Kihasználva a napot úgy döntötök, hogy napozni fogok. Nem bajlódom a naptejjel, soha nem kellett, csak ráfekszem a törölközőmre és felveszem a napszemüveget, majd elindítom az egyik kedvenc albumomat a telefonomon.

Alig tíz perc után idejét érezem, hogy megforduljak, annak érdekében, hogy egyenletesen barnuljak le, lehetőség szerint.

Fordulás közben egy pillantást vetek a tőlem pár méterre ökörködő fiúkra, akiknek a pillantását elég sokszor éreztem magamon az elmúlt percekben.

Négyen vannak, köztük pedig ott a kissé göndör srác is, akit tegnap este kidobattam a klubból. Pillantásunk találkozik, miközben vigyorra húzza a száját. Megforgatom a szemem, bár tudom, hogy nem látja a szemüveg miatt. Nem figyelek rá, inkább a hátamra fekszek.

Egészen addig élvezem a kellemes napozást, amíg valami el nem takarja előlem a napot. Bosszúsan nézek fel, először azt hiszem, hogy egy fránya felhő zavar bele a tevékenységembe, de egy darab felhőt sem látok, csak a barna hajú fiút tegnapról.

- Mondtam, hogy még találkozunk - vigyorog nagyképűen, én pedig összehúzott szemöldökkel és unott tekintettel figyelem.
- Fantasztikus. Senki másra nem vágytam csak rád - morgom gúnyosan.

Fittyet sem hány gúnyos hangszínemre, csak letelepszik mellém. Mérgesen húzom ki fülemből a füleseket, miközben a napszemüveget a fejem tetejére tolom, ezzel hátrafogva rakoncátlan tincseimet, melyek folyamatosan az arcomban lógnak. Szörnyen jól szórakozik szerencsétlenkedésemen, hiszen nem igazán sikerül megzaboláznom a hajamat.

Sóhajtva hagyom, hogy pár tincs továbbra is az arcom körött lengedezzen, inkább a mellettem ülőre nézek.

- Kezdjünk tiszta lappal - ajánlja fel mosolyogva, én meg csak összehúzott szemöldökkel fontolgatom az ajánlatát. - Szia, Ashton Irwin vagyok, örülök a találkozásnak - hatalmas mosolya látni engedi gödröcskéit, ami aranyossá teszi, az eddig beképzeltnek megismert srácot.

Ez a kis jelenet mosolygásra késztet engem is, én nem tudom megállni, hogy egy apró nevetés ne szökjön ki belőlem.

- Layla vagyok, örvendek - nyújtom felé a kezemet, ezzel beszállva gyerekes játékába. Megrázzuk egymás kezét, míg ő folyamatosan kuncog.
- Layla mi? - érdeklődik a vezetéknevem után, meg kell hagyni, kissé érdekes módon.
- Layla Becker.
- Szép név egy szép lánynak.
- Szánalmas bók volt. De azért kösz - kuncogok, miközben égnek emelem a tekintetem. - Amúgy, tudtam, hogy valahonnét ismerős vagy - jegyzem meg mellékesen, majd rémült tekintetét látva hozzáteszem: - De ne aggódj, nem vagyok kifejezetten rajongótok. Mármint ne érts félre, szeretem a zenéteket, de nekem ennyi pont elég. Szóval nem fogok nekiállni sikoltozni, ha ettől félsz - nyugtatom meg, amire ő csak kifújja a bent tartott levegőjét.

Éppen szólásra nyitja a száját, amikor egy röplabda fejbe találja. Szitkozódva fordul hátra, és követem a tekintetét. Pár lépésnyire tőlünk az egyik barátja áll - a szőke hajú, akinek fogalmam sincs a nevéről - és jóízűen kiröhögi barátját, aki egyből visszahajítja a labdát.

- Hé, Ash, jössz röpizni?
- Aha, várjatok meg - szól vissza neki, aztán újra felém fordul. - Remélem este látlak - rám vigyorog, de válaszolni már nincs időm, mert a másik három fiú után fut.

Valamivel hét óra előtt érek haza, de csak fürdésre és gyors átöltözésre van időm, hiszen egyből rohannom is kell a klubba, hogy segítsek anyának és a többi alkalmazottnak elkészülni nyitásra.

Amikor belépek a helységbe, már mindenki a saját teendőit csinálja, így gyorsan átveszem a munkaruhámat, és megkeresem a mai pultos társamat.

Kilenc órakor már elkezdenek beszállingózni az emberek, majd egy pár óra múlva már tele vagyunk, és szinte két felé kell szakadnunk, hogy mindenkit kiszolgálhassunk időben.

Éppen koktélkeveréssel foglalatoskodom, amikor Jason, a pultos srác a megböki a vállamat, felhívva a figyelmemet magára.

- Egy srác keres. Azt meg add csak ide, majd én megcsinálom, most kicsit elült a tömeg - ajánlja fel kedvesen.
- Köszönöm - rámosolygok, és megigazítom a ruhámat, majd a közelebb lépek a pulthoz, ahol megpillantom Ashtont.

Az egyik bárszéken ül, és valami színes löttyöt iszogat, aminek mindig elfelejtem a nevét. Lazán könyököl, miközben tekintetével valamit nagyon fürkész. Pár pillanattal később pillantásunk találkozik, és elmosolyogja magát, megvillantva ezzel gödröcskéit, aminek hatására nekem is kisebb mosoly kúszik az arcomra.

- Bíztam benne, hogy itt leszel.
- Hát... itt vagyok - vonok vállat esetlenül, és fogalmam sincs, hogy mit mondjak, ezért inkább az egyik ember felé fordulok, akinek töltök egy korsó sört, aztán visszalépek Ash-hez.
- Mikor végzel? - kérdezi hangosan, hogy túlüvöltse a zenét, és a tömeget.
- Most - hallom meg magam mögött anya hangját, aki vigyorogva néz rám, miközben azzal a tipikus „ezt otthon megbeszéljük” tekintettel vizslat.

Szólok Ashton-nak, hogy várjon meg ott ahol van, ezután pedig levetem magamról a munkaruhát, majd felveszem a rendes ruháimat. Ash keresésére indulok, aki ugyanott ül, ahol hagytam.

Amint meglát megindul felém és apró mosollyal kivezet a tömegből, és a klubból is. Fellélegzek, amikor friss levegőre érünk, és élvezem a csendes estét, amit csupán a forgalom zajai rondítanak el.

- Mesélj magadról - felém fordulva beszél, miközben hátrafelé megy, aminek következtében egy hatalmasat bukfencezik egy eldobott sörösüveg miatt.

Először szám elé kapott kézzel nézek a fiúra, majd szerencsétlen arckifejezését látva nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam hangosan. Szerencséjére még idejében tompította az esést, így maximum a hátsója bánhatta.

- Nem ér kinevetni! - jajgatva kel fel, míg én szüntelenül nevetek rajta, de azért fél kezemet felé nyújtom, bár tudom, hogy semmire nem megy vele.

Elfogadja a felé nyújtott kezemet, hogy lábra állhasson.

Elektromos hullám fut végig egész testemen, amikor kezeink érintkeznek, és érzem, ahogy a levegő megemelkedik. A szívem dobogása sokszorosára növekszik, mint, amilyen általában, és csak remélni tudom, hogy Ashton mindezeket nem veszi észre.

- Szóval, ott tartottam, hogy mesélj magadról - szólal meg újra, miután helyre rázza magát.
- Szívesebben hallgatnálak téged. Valószínűleg több mesélni valód is akadna, mint nekem.

Először nem akar magáról beszélni, de a végén mégis sikerül rávennem. Valóban igazam volt. Az ő élete állandó pörgés, ide-oda utazgatás, majd a jól megérdemelt pihenés. Az én életem ehhez képest semmi.

- Hogy kerülsz akkor ide? Mármint Ausztrália kicsit odébb van.
- Néha nem árt kicsit elszakadni a megszokott nyüzsgő környezettől. Persze, hiányoznak az otthoniak, de jól esik egy kis kikapcsolódás. És Huntington Beach tökéletesen megfelelő hely erre.
- Meddig maradsz, vagyis maradtok? - fontosnak érzem megkérdezni, mielőtt még túlságosan is megkedvelném őt.
- A nyár végéig.
- Oh, értem - nem tudok mit mondani, erre nem is lehet.