4. fejezet

Szörnyen röstellem, hogy ennyi csúszás után érkezem, de egészen máig mindig volt valami, ami miatt nem tudtam írni.

Hála istennek, ma letudtam az utolsó kisérettségit, a matekot, ami bár pocsékul sikerült, de leglaább túl vagyok rajta.

Holnap kompetencia mérés, de az már nem számít, szóval megpróbálok mostantól rendszeresen - és nem kéthetes csúszásokkal - részeket hozni.

Végigforgolódott estémhez viszonyítva, a reggel gyorsan jön, gyorsabban és talán még kellemetlenebbül is, mint azt várom.

Éjszakai ficánkolódásomnak hála hatalmas puffanással érkezek a földre, ezzel félbeszakítva tökéletesnek egyáltalán nem mondható alvásomat. Az ébresztőm még nem csörgött, viszont a nap már fent van, ami annyit tesz, hogy felesleges vissza aludnom, hiszen szerencsétlenségemre tekintettel lévén, biztosan akkor szólalna meg az ébresztő, amikor édes álomba merülnék.

Ezért inkább fáradtan, fájó végtagokkal vánszorgok át a pár méterrel arrébb helyet foglaló fürdőszobámba. Miután elvégezem a reggeli rutin feladataimat – melyek most a szokásosnál is több időt vesznek igénybe -, lecsoszogok a konyhába, már teljes harci díszben.

- Nocsak, nocsak. Mi szél hozott, Csipkerózsika? - anyu vigyorogva feltett kérdésére csak morgok, mire védekezően felemeli a kezét. - Nyugalom, pénteken vége - biztató mosolya se segít, legszívesebben visszafeküdnék az ágyba, és estig fel sem kelnék.

Két óra múlva már az első órán ülök, aminek semmi értelme, hiszen nem csinálunk semmit, csak az osztályban ülünk, vagy éppenséggel néha kint az iskola udvaron. Soha nem láttam értelmét az utolsó heteknek.

Minek bejönni - számomra - hajnalban, amikor az égvilágon nem teszünk semmit, azon kívül, hogy szarrá unjuk magunkat, és legszívesebben 5 perc után hazafutnánk?

- Látom, jól indult a reggeled - Ben idegesítő mosolyt villant, láthatólag szórakoztatja kicsit sem éber állapotom.
- Pofa be, Ben! Inkább boldogítsd Anat, vagy akárkit, csak hagyj békén.
- Hűha, igazán harapós valaki - vigyora körbefutja az arcát, és kedvem lenne felpofozni. Utálom, ha akkor kötözködik velem, amikor fáradt és nyűgös vagyok.

Nem szólok semmit, csak lehajtom a fejem a padra, remélve, hogy el tudok aludni. Ám tervem egyből kudarcba fullad, amikor a telefonom szüntelenül rezegni kezd a padon. Először nem veszem fel, bárki is az, biztosan ráér, de mivel sokadszorra is kitartóan csörget, kezdem megunni.

- Layla, vedd már fel! - szól rám Blaze hátrafordulva hozzám, és félszemmel látom, ahogy a telefonképernyőjére pillant.

Jobbnak látom, ha kiveszem a kezéből, mert kezd lefehéredni, ezzel kíváncsivá téve, hogy ki a korai zaklatóm.

Bágyadtan mosolygok, amikor Ashton nevét vélem felfedezni a képernyőn.

- Szia. Remélem nem ébresztettelek fel - szabadkozik, meg sem várva köszönésemet.
- Ne aggódj, már egy jó ideje az iskolában ülök. Mi újság?
- Igazából csak azért hívtalak, hogy mikor mehetek érted, na és persze, hogy hova?
- Délben elengednek minket, szóval délre jöhetsz. A címet leírom üzenetben.
- Délre ott vagyok. Kitartást.

Észre sem veszem, hogy barátaim engem bámulnak, miközben úgy vigyorgok, mintha minimum őrült lennék. Kitérek pillantásai elől, és padra hajtott fejjel vészelem végig az egész napot, várva, hogy dél legyen és kiszabadulhassak.

Amikor kilépek a suli ajtaján Ashton már az autójának dőlve vár, nem kis feltűnést keltve a lányok körében. Ahogy pár órája, Blaze most is elfehéredik, de ezúttal csatlakozik hozzá Ana is. Ezt csak tetézi az, amikor Ash mosolyogva felém int, mire én visszamosolygok.

Két barátnőm folyamatosan köztem és a fiú között kapkodja a tekintetét, ami miatt fel kell kuncognom.

- Mi... ez... hogy? Az ott Ashton Irwin? - nagyjából egyszerre fakadnak ki, jobbnak látom, ha nagyon huzamos időn belül eltűnök a színről.

Értetlen arcukra egy-egy puszit nyomok és sietősen Ashton felé lépkedek, aki mosolyogva nézte végig az egész jelentet. Szája még inkább felfelé görbül, amikor megérkezek elé.

Két puszival köszönt, ahogy az este is, én meg szokás szerint csak állok és vigyorgok.

- Hogy telt a napod? - az érdeklődés kihallatszik a hangjából.
- Szörnyen unalmas, alig vártam, hogy vége legyen.
- Ennyire vártad, hogy találkozhass velem? - szemöldökét felhúzza és ajkain játékos mosoly villan, amire nem tudok mást csinálni, csak szemet forgatni.
- Nem, ennyire vártam, hogy kiszabadulhassak a luxus börtönből.

Ajkait lebiggyeszti, megbántódottságot színlelve, amit szó nélkül hagyok.

- Mihez lenne kedved?
- Alváshoz? - kijelentésem kérdésnek hangzik.
- Lemehetünk esetleg a partra - figyelmen kívül hagyja megjegyzésemet, ami miatt késztetést érzek, hogy fejbe vágjam, de végül mégsem teszem.

Vállat rántok, ezzel jelezve, hogy a döntés az övé. Mosolyogva bólint, és kihajt az iskola parkolójából.

A rádiót bekapcsolva kezdi dúdolni az éppen játszódó számot, melyet már hallottam, ám fogalmam sincs, hogy mi az. Elég erős pop beütése van, szóval nem kifejezetten az én stílusom. Meghallgatom, de inkább preferálom a többi más zenei irányzatot.

A zenének vége szakad, és helyette egy másik váltja fel a helyét, melyet ezúttal ismerek, sőt még szeretek is. Pont ezért kezdem el halkan énekelni, megfeledkezve arról, hogy ki ül mellettem, egészen addig, amíg meg nem hallom aranyos kuncogását, mitől pipacspiros lesz az arcom.

- Sleeping with sirens? Kellemeset csalódtam - visszamosolygok rá, majd az út további részét csendben tesszük meg. - Megjöttünk.

Mielőtt feleszmélnék Ashton már a kocsi túloldalán van és kinyitja nekem az ajtót, mire én csak égnek emelem a tekintetemet, de azért megköszönöm neki.

Hatalmas kezeivel átfogja a csuklómat, miközben az egyik stand felé ráncigál, ahol egy nálam pár évvel idősebb lány fagylaltot árul.

Ashton látványára letörli unott arckifejezését, és a legszebb nézését használva mosolyog a még mindig a csuklómat szorongató fiúra, aki ügyet sem vesz a lányról, helyette felém fordulva megkérdezi, hogy mit kérek.

- Azt hiszem, hogy két citromot - meg sem nézem a fagyikat, minél sietősebben szeretnék elmenni innét, mert a kiszolgáló lány villámokat szóró tekintettel bámul. Gyenge sejtésem, hogy ha a szemeivel ölni tudna, most holtan rogynék össze. De hála istennek nem rendelkezik ilyen képességekkel.
- Ugyan az lesz - Ashton kedvesen beszél hozzá, mire egyből elfelejtkezik rólam, és készségesen kiszolgálja.

Véleményem szerint ennél jobban már be sem tudna hajolni, hogy előrenyúljon a fagyinkért, hiszen miközben gondosan kanalazza a gombócokat, rálátást kapunk egész dekoltázsára.

Miközben én türelmetlenül sóhajtok, Ash szánakozó mosollyal néz a lányra, aki ebből mit sem lát.

Alig pár percen belül már a kifizetett fagylalttal sétálunk a parton, ahol egyre kezd nőni a tömeg, ami nem is csoda, hiszen a tanításnak vége, és a munkaidő is lassacskán lejár.

- Nem szeretem az olyan lányokat, akik azt hiszik, hogy ha kiteszik a mellüket, akkor egyből nyerőek. Ez semmit nem ér, ha belül üresek.
- Gyerekes. Soha nem akarom csak azért elnyerni valakinek a tetszését, mert kint van mindenem. Jó elismerem, talán két éve még úgy gondoltam, hogy ez lehet csak a megoldás, de rájöttem, hogy semmi értelme - hadarva beszélek, Ashton meg csak mosolyog. - És túl sokat beszélek. Állíts le, ha untatlak, néha megesik.
- Egyáltalán nem unalmas téged hallgatni - mosolyától és gödröcskéitől pír szökik az arcomra, mire ajkai feljebb görbülnek, már ha ez lehetséges az adott pillanatban.

A part feléhez érve inkább visszafordulunk, és nagyon is jól tesszük, ugyanis még így is elkap minket az eső. Ami bár csak pár percig fog tartani, mégis rendesen rákezdett, így alig két perc alatt teljesen elázva bújunk be az egyik sikátorba nyíló bolt kitüremkedő teteje alá.

Ashton szinte a falhoz nyom, hogy ő is beférjen a kicsin kis takarás alá, és meg kell mondjam, egyáltalán nincs ellenemre ez a helyzet.