3. fejezet

Halihó!

Ígéretemhez híven itt is van a rész, és nem is csúsztam olyan sokat. 

A következő résszel kapcsolatban, csak annyit szeretnék mondani, hogy a héten már biztosan nem lesz több, mert 30 megtanulandó magyar tételem van hétfőig, így teljesen el vagyok havazva. Ráadásul jövő szerdán lesz vége az utolsó kisérettségimnek, aztán Pécsen leszek péntektől, osztálykiránduláson, így a jövőhéten is nagyon kérdéses a rész érkezése.

A részről... nem lett eseménydús, egyáltalán nem, amolyan átkötő rész, de a következőkben igyekszem izgalmas, de legalább izgalmasabb részeket hozni.

Nem is húznám tovább a szót, jó olvasást! xx

Ashton és én a ház előtt beszélgetünk, amikor anyu felhajt a kocsibejáróra, majd pár másodperccel utána ki is pattan a kocsiból. Vigyorogva int nekünk, mielőtt a belép a garázsba, hogy azon keresztül közelítse meg a házat. Szem forgatva nézek utána, mire Ash felkuncog előttem.

- Azt hiszem, ideje mennem.
- Holnap látlak? - ajkának sarka felfelé görbül, miközben tekintete rajtam időzik, válaszomat várva.
- Nem lehet, programom van - utasítom vissza elhúzott szájjal.
- Ez amolyan lekoptatásféle? - kínosan nevet, mire rajtam a sor, hogy ajkaim felíveljenek.
- Nem, ez amolyan „tényleg programom van, de amúgy meg szívesen látnálak”-féle.
- Megnyugodtam. Mi van a hétfővel?
- Iskola. De utána szabad vagyok.
- Szuper. Csak mondd, hogy mikor végzel, és felveszlek a suli előtt - vigyora szinte körbefutja az arcát, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el.

Valamit matat a zsebében, majd előhúzza a telefonját, amit felém nyújt, azzal a szándékkal, hogy írjam bele a számomat. Leutánozom mozdulatát, csak a saját telefonomat nyújtom felé. Pár pillanat múlva szinte egyszerre nyújtjuk a másik felé a telefonját.

Ashton két puszit nyom az arcomra elköszönésképpen, mire a pont, ahol bőröm találkozott puha ajkaival égni kezd. Esetlenül intek, miközben behátrálok a házba. Ash vigyorogva nézi végig, én pedig a lehető leggyorsabban becsukom magam után a bejárati ajtót. Bár, amint meglátom anya mindentudó vigyorát inkább nyitnám is ki újra, hogy megint a ház előtt tudhassam magam.

- Mintha azt említetted volna, hogy nincs semmilyen fiú - hangja számon kérő, de idegesítő vigyora egy pillanatra sem szakad le az arcáról.
- Nem is volt, és nincs is. Ashton csak egy... csak egy srác - magyarázatomban még én is találok némi kivetnivalót.
- Ezért kísért haza, és ezért köszönt el így?
- Te most komolyan leskelődtél? Jézusom! Azt hittem, hogy erről úgy 15 éves koromban már leszoktál - égnek emelt tekintettel beszélek, és eszembe jut, hogy a legelső barátomnál fordult elő utoljára, hogy anyát leskelődésen kaptam.
- De Greg nem volt híresség.
- Nem, Greg szimplán egy seggfej volt - első barátom neve hallatára fintorba ugrik az arcom.
- Aranyos srác volt. Nem is értem, hogy miért dobtad ki.
- Ne már. Tényleg azon veszekszünk, hogy miért dobtam ki a két évvel ezelőtti pasimat? - hitetlenkedve felröhögök, és jobbnak látom, ha annyiban hagyom, és felmegyek a szobámba.

Persze, annyira nagyon aranyos srác volt, hogy az első adandó alkalommal ágyba vitt, aztán szépen otthagyott utána. Én hülye meg azt hittem, hogy tényleg szeret. Maradandó nyomot hagyott bennem, totálisan elérve azt, hogy többet egy normális kapcsolatom se legyen, illetve ha mégis lenne, akkor ne forduljanak komolyra a dolgok. De anyu természetesen semmit nem tud erről, és jobb is ez így.

Reggel korán kelek, ahogy minden vasárnap reggel is. Szokásos reggeli készülődés után a földszintre veszem az irányt, ahol anyu már takarít.

- Megtennéd, hogy kiteregetsz? A mosógép már egy órája csipog, de még nem jutott időm, hogy kikapcsoljam.

Kérdésére csak bólintok és mosókonyha felé kapcsolok, ahol a mosógép tényleg folyamatosan csipog, jelezve, hogy lejárt. Kihúzom a konnektorból, mielőtt felnyitnám a tetejét, aztán kiszedek belőle mindent.

A még nedves ruhákkal a kezembe egyensúlyozok át a nappalin, ki hátra, a teraszra, ahol a szárogató áll. A szomszéd unottan nézi a tevékenységem a medencéjük széléről, míg én csak megeresztek felé egy mosolyt.

Anyuval az asztalnál ülve beszélgetünk, azután is, hogy megettük az ebédet. Ez amolyan vasárnapi program. Ez az egyetlen nap, amikor mindketten itthon vagyunk egész nap és tudunk beszélgetni. Ilyenkor átbeszéljük, hogy kivel mi történt a héten, vagy várhatólag mi fog történni a jövőhéten. Szóval általánosságban mindenről szó esik.

És, hogy hol van az apám? Fogalmam sincs. Egyáltalán sejtésem sincs, hogy ki lehet Ő, hogy néz ki, vagy mi a neve. Anyu annyi idős volt, amikor megszülettem, mint most én. Természetesen nem várt gyerek lettem, de anya ragaszkodott hozzá, hogy megtart, ezért az apám - legyen is ő bárki - elhagyta a terhesség alatt, mondván ő még túl fiatal egy gyerekhez.

Szóval soha nem találkoztam még apámmal, ettől függetlenül tökéletes gyerekkorom volt, hála a csodálatos nagyszüleimnek, és anyának.

- Nos, mi van a sztárfiúcskával? - kérdezi anyu kis gúnnyal a hangjában
- Semmi. Holnap találkozunk - közömbösséget színlelve vonok vállat.
- Esetleg egy „Anya, elmehetek?” mondat?
- Ugyan kérlek. Mikor kellett utoljára elkéredzkednem? - felvonom a szemöldökön, és a kérdés igazán elgondolkodtatja őt, mielőtt megadóan sóhajt.
- Igaz is. Szigorúbbnak kellett volna lennem, hihetetlenül pofátlan vagy – játékosan jegyzi meg, mire csak legyintek és felkelek az asztaltól, hogy a piszkos edényeket a mosogatógépbe tegyem.
- Terveztél valamit délutánra?
- Nem. Gondoltam megnézhetnénk egy filmet. Vagy kettőt, vagy akár többet is.

Vigyorogva bólint, és ilyenkor imádom, hogy nincsen olyan hatalmas korkülönbség közöttünk, mint egy szokványos anya-lánya kapcsolatban.

A kanapéra telepedve egészen sötétedésig filmezünk. Repertoáron szerepelt a nemrég megjelent Beavatott, illetve az elmaradhatatlan Éhezők viadala és folytatása a Futótűz, majd a már rongyosra nézett Felhők fölött 3 méterrel. Ez az egy film, amit mindig megnézünk, amikor filmezünk, és valahogy soha nem unjuk meg, sőt a végét ugyanúgy megsiratjuk minden alkalommal. De úgy hiszem, hogy ez így van rendjén.

- Tehát Ashton... - a film végi csendet anya töri meg, hogy újfent megemlíti Ashtont. - Mit lehet tudni róla?
- Szerintem többet megtudsz róla, ha utánanézel neten - nem talál viccesnek, komoly arccal néz rám. - Fogalmam sincs, oké? Alig ismerem pár napja, rendes srácnak tűnik, vicces, és udvarias. Esetenként... - teszem hozzá halkabban, visszaemlékezve első találkozásunkra.
- Nem tetszik ez nekem. Viszont... a te életed, és elég érettnek talállak már ahhoz, hogy magad is el tudd dönteni, hogy mi a jó – nagyot sóhajt, hangjában tisztán érezhető, hogy csupán csak félt.

Nem tudom, mi ad neki okot az aggodalomra, hiszen soha nem problémázott, vagy idegeskedett, ha fiúval látott, vagy barátom volt. Oké, talán Ashton mégiscsak különbözik kicsit a többi sráctól, akikhez eddig közelebb kerültem, de ez még nem azt jelenti, hogy rosszabb is, mint ők.

Nem sokkal később elköszönök, és aludni indulok, kisebb izgalommal töltve a holnapi délután miatt.

Ám hiába korai elköszönésemnek, hajnali kettőnél előbb nem jön álom a szememre, és utána is épp csak lehunyom a szemem, de nem sikerül mélyebb álomba merülnöm, éberen alszom, minden kis neszre felébredve.