5. fejezet

Sajnálom, tudom, hogy mindig ezt mondom, de igazán sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok a részre. Szégyellem magam, amiért egyetlen nyomós indokkal se tudok előállni, mely talán enyhíthetné több hetes késést. Maximum annyit tudok felhozni mentségemre, hogy mindig későn fértem géphez, olyankor meg már nem volt erőm írni. Tudtam, mit akarok ebben a fejezetben, fejben meg volt, de mire elértem odáig, hogy le is írjam, nem tudtam, hogyan tudnék nekiállni.

Ezek után már tényleg megpróbálok hetente egy részt hozni.

Jó olvasást és mindenkinek nagyon jó nyári szünetet! xx

Lélegzetvétel nélkül térképezem fel az előttem álló fiúnak tökéletes arcvonásait. Tüzetesen vizsgálok minden egyes kis vonást az arcán. Homlokába hulló vizes hajától kezdve egészen ígéretesnek tűnő ajkaiig. Nem kerüli el a figyelmemet apró gödröcskéje se, melyből tudom, hogy mosolyog. Tekintetemet újra visszaemelem szemeihez, amelyekben most vidámság csillan. Tudom, hogy tudja, hogy őt bámultam teljesen leplezetlenül, de nem érdekel, és nagy a valószínűsége, hogy őt se zavarja különösebben.

Már csak azért sem, mert a következő pillanatban arca még közelebb kerül az enyémhez - olyannyira, hogy levegővételét érzem arcomban. Pár pillanatig csak a szemeimbe néz, íriszeiben kételkedés fénye csillan meg egy pillanatra, majd ahogy jött, el is tűnik. Ajka alig súrolja az enyémeket, amikor megcsörren a telefonja.

Kifújom a levegőt, melyet eddig bent tartottam, majd egy röpke pillantást vetek Ashton csörgő telefonjára. Tettemet azonnal megbánom, amint megpillantok a képernyőn egy gyönyörű lányt, akit Ash hátulról karol át, puszit nyomva arcának bal felére. Mellkasom azonnal elnehezül, de még csak gondolni se akarok erre az érzésre. Nem akarok... nem akarok féltékeny lenni. Hiszen ez azt jelentené, hogy alig pár találkozás alkalmával Ash máris többet jelent nekem, mint kellene. Talán így van, megeshet, hogy igaz, de ez az egyetlen dolog, ami nem fordulhat elő, így próbálom kizárni ezt a gondolataimból, és elterelem a figyelmemet, míg Ashton felveszi a telefont és megígéri a lánynak, hogy később visszahívja.

- Sajnálom - szemei már nem csillognak úgy, mosolya sem ugyanolyan, sokkal inkább kényszeredett és kínos.
- Mit sajnálsz? - hangom közömbös, miközben felvonom a szemöldököm.

Nem szól semmit, csak megrázza a fejét, mielőtt elindul a kocsija felé. Az eső közben elállt, így nem kell attól félnünk, hogy még jobban elázunk. A csend közöttünk kínos, nem úgy, ahogy idefele jövet. Nem tudom, mit mondhatnék, úgy érzem, jobb lenne, ha inkább csendben maradnék, de túl kínosnak érzem a csendet, ahhoz, hogy befogjam a számat. Így végső elkeseredésemben így szólok:

Szép a barátnőd – majd kínosan elnevetem magam, ahogyan azt a mellettem ülő srác is teszi.

Szerencsétlenségemre ezután még feszültebbé válik a légkör, emiatt az út hátralévő részére egy mukkot se szólok. Amikor megáll a házunk előtt, egy egyszerű „szia” köszönéssel búcsúzom. Ezúttal nem puszil meg elköszönésképpen, még a kocsiból se száll ki, csak int egyet és tovább hajt.

Értetlenül nézek utána, és nem értem mi történt, ami miatt gyökeresen megváltozott hosszúnak nem mondható baráti kapcsolatunk. Az, hogy majdnem megcsókolt, egy dolog, az, hogy úgy csókolt meg majdnem, hogy barátnője van, az megint csak egy másik dolog, de ettől függetlenül nem érzékeltettem vele, hogy emiatt neheztelnék rá, mert nem teszem. Nem haragszom rá, hiszen én is ugyanúgy benne lettem volna abban a csókban, nem ellenkeztem ellene. Persze, a tény, hogy foglalt, mindent megváltoztat, de nem vagyok biztos benne, hogy ennek az „aprócska” dolognak a tudatában nem csókoltam volna vissza. Mert egy részem tudja, hogy megtettem volna, de ezt a részemet próbálom a lehető legmesszebb rejteni, és nem is gondolni arra, hogy létezik a testemnek egy olyan fele, amely vágyakozik Ashton csókja után, és teljes egészében Ashton után is.

Később, valamikor este felé Blaze faggatását kell elviselnem, ami néha nagyon is nehezen kibírható.

- Miért nem árulod el, hogy mi volt? - Blaze számon kérő tekintete nem tetszik, hiszen semmi olyan nincs, amit ne mondtam volna el neki. Talán a majdnem csókunkat leszámítva.
- Blaze! Az istenért is, mindent elmondtam. Nem történt semmi, nem csókolt meg, nem hívott randizni, és mint említettem barátnője van - hangomat megemelve próbálom neki ezeket elmagyarázni már sokadszorra, és csak az igazat mondom. Hiszen tényleg nem csókolt meg.
- Nem hiszem el, hogy tényleg együtt vannak Gemma-val. Hogy nézett ki a lány? - gyors témaváltás, és végérvényesen leakadt az „Ash és én” témáról.
- Szép volt. De a haja felismerhetetlen színben tündökölt a képernyőn, szóval nehéz megállapítani. Lilásnak tűnt, esetleg kékesnek. Akár mindkettőnek. Fogalmam sincs. Színes volt a haja, és gyönyörű arca.
- És azt mondod, hogy Ashon hátulról átkarolta és egy puszit nyomott az arcára? Biztos vagy benne? Nem csak egy baráti ölelés volt?
- Igen, igen és nem hinném.

Blaze ajkai lefelé konyulnak, majd mond valami olyasmit, hogy: „De legalább nem egy ribanccal van együtt”, aztán újra mosolyra húzza az ajkait, mintha mi sem történt volna. Műmosolyával úgy néz ki, mint aki vicsorog, de nem szólok egy szót se. Hozzászoktam a „fangirl” fajta kiboruláshoz, mert az aktuális kedvencének barátnője van. Ilyenkor a legjobb dolog, amit tehetek, hogy meghallgatom, ahogy elpanaszolja, ahogy felsorolja a lány hibáit, majd elküldi a fenébe. Aztán néha megbékél, néha a végtelenségig utálja a lányt. Ő ilyen, és én ezzel együtt is imádom. Még akkor is, ha olykor szívesen fejbe vágnám.

Barátnőm távoztával belevetem magam egy kád vízbe, remélve, hogy kikapcsol, és eltüntet minden hülyeséget a fejemből. Egy óra lazsálás után nem járok hatalmas eredménnyel, de legalább addig ki tudtam verni a fejemből a mai napot, és Ashton viselkedését. Valamint tisztáztam magamban az egészet, és úgy gondolom képes leszek Ashton-nak csak barátja lenni, feltéve, hogy ő szeretne-e a barátom maradni.

Éjfél közeledtével, lefekvéshez készülődve, hallom, hogy megszólal a csengőnk. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az ilyenkor, hiszen általában éjféltájt a baráti körömből mindenki otthon tartózkodik iskola időben, anyu meg ilyenkor már rég alszik, vagy ha nem, akkor dolgozik, szóval hozzá se jönnének.

Bármilyen önvédelmi fegyver után kutatok, majd lemondok erről az ötletről, hiszen melyik ostoba betörő csengetne be a házba, ha ki akarja rabolni? Zavartan megrázom a fejemet, miközben óvatosan kinyitom az ajtót.

Egy ismeretlen középkorú férfit vélek felfedezni, de fogalmam sincs, hogy ki az. Ráadásul kissé kellemetlenül érzem magam a pizsamának használt nem sokat takaró szettemben.

- Öhm, jó estét. Segíthetek?
- Emily Becker-t keresem, úgy értesültem, hogy itt lakik - magyarázza egyhangúan.
- Oh, éppen nem tartózkodik itthon. A lánya vagyok, ha esetleg szeretne üzenni bármit is, átadhatom neki - ajánlom fel udvariasan, csakhogy megtudjam ki ez a pasi.
- Csak mondd meg neki, hogy Ian Wilson kereste - ezzel köszönés nélkül távozik és eltűnik az este sötétjében.

Sejtésem sincs, hogy ki lehet ez a pasas, szóval reggel az első dolgom lesz megkérdezni anyát erről a gyanús látogatásról, és a középkorú fickóról.